Majdnem...

"A családunkról való gondoskodás mindennapos és "földhözragadt" teendői szeretetünk kifejezésének kiváló alkalmai lehetnek. Sok szülő mégis inkább rabszolgamunkának, mintsem szerető szolgálatnak érzi ezeket.

...

A szerető szolgálat sohasem rabszolgaság. Az utóbbi külső kényszerből ered, és vonakodva végzi az ember. A szolgálatkészséget azonban az a belső vágy motiválja, hogy tegyünk valamit másokért. Szolgálatunkat ajándékként és szabadon adjuk, nem külső nyomásra tesszük. Ha a szülők nehezteléssel és megkeseredve szolgálják gyermeküket, és gyorsan elvégzendő kötelességnek tekintik feladataikat, szükségleteit talán betöltik, érzelmi fejlődését azonban hátráltatják.

...

Csak a szívből jövő szolgálat győzi meg a kamaszt szeretetünkről."

Most ezt tanulom. Nem csak a gyerekeim, kamaszaim felé, hanem a férjem felé is. Meg mindenki más felé. Mert a nagy elkeseredésemben és önsajnálatomban ezt elfelejtettem és majdnem mindent elrontottam. De még időben fenékbe billentettek (billentett az a cseppnyi józan eszem, ami valahol mélyen a tudatalattimban mégis létezik valahol) és visszataláltam a helyes útra.

Bárcsak sosem esnék vissza abba a gödörbe...

(Az idézet Gary Chapman: Kamaszokra hangolva című könyvéből való. Mindennapos olvasmányom az utóbbi időben:D)