Örülsz, hogy megismerted. Örülsz, hogy elmondta a titkait, hogy megoszthattad vele a titkaid. Örülsz, hogy barátok lettetek. Hosszú-hosszú éveken keresztül ott vagy vele mindig, ott van veled mindig. Tudsz minden percéről, tud minden percedről. Tudod, hogy bármikor számíthatsz rá, tudja, hogy bármikor számíthat rád.
Aztán egyszercsak azt veszed észre, hogy nincs. Benne keresed a hibát, aztán magadban. Félve, hosszas lelki tusa után írsz neki, ő téged hibáztat. Ha már ő is, akkor biztosan így is van. Önmarcagolás. Tényleg nyers voltál vele, túlságosan őszinte és kegyetlen. Közben tudod, hogy nem egészen van ez így, de ez nem számít. De már mindegy is, mert a szakadék köztetek egyre-egyre mélyül. Már olyan számodra, mint bármelyik másik ember. Egy a sok közül, pedig azelőtt valaki volt. Talán ő is így érez, de ezt már sosem tudod meg.
Belenyugodtál, elfogadtad. De belül marcangol, fáj, szorít. Mert hiányzik. Szeretnéd, ha ott lenne melletted életed nagy pillanataiban. De még rosszabb, hogy te sem élheted át az ő életének nagy pillanatait.
Fáj. Rohadtul. Piszkosul.

