Nyári krónika képekben, nagyjából

Mert jó volt, mert eseménydús volt, mert rövid volt és mert nem szabad róla elfeledkeznünk.

Június

Brutálfutás volt idén is

Július

Nem szívesen engedtem, de Levi átúszta a Balatont

Az eredmény számomra: szétázott, görcsölő test, hányinger, hideglelés.

Az eredmény számára: legyőztem a korlátaimat és megcsináltam.

Meghosszabbítottuk az átúszást és sátoroztunk néhány napot a kedvenc balatoni kempingünkben.  Óriási Bang-partyk, tollasozás, piacozás, grillezés, minden belefért abba a négy napba.

A látszat ellenére segítettek a sátor állításánál.

Pure Fashion táborban voltam szervezőként. Öt nap tömény feltöltődés.

Levi és Férjúr meghódították a hegyeket.

Először Dobogókőt gyűrték le, csak úgy.

Aztán a Kékesnek vágtak neki, szervezett verseny keretében.

Kalandos három napot töltöttünk Fadd-Domboriban a barátainkkal és még három gondjainkra bízott gyermekkel. Mert családilag is szeretjük a kihívásokat.

Csak ficam, de néha még most is érzem.

Levi ráérzett a sport ízére.

Túratriatlon a Velencei-tónál, ahol mit ad Isten, épp korzettes találkozó is volt, Bende legnagyobb örömére (nem).

Családi tábor, idén Torockó helyett az Őrségben.

Csodás néhány nap, jó barátokkal, jó helyen.

Van, aki így számháborúzik...

...van, aki meg így.

Közben hirtelen negyven éves lettem.

Ezért az estéért nagyon, de nagyon hálás vagyok a barátainknak, nem is tudják, mennyire.
A legszebb ajándékom.

Aztán még hirtelenebb tizennyolc éves házasok lettünk.

A nyár utolsó momentumaként pedig Hajdúszoboszlóra utaztunk négy napra. Míg itthon hűvös volt és csepergett az eső, mi leégtünk a napon.

Nem volt idén nagy családi nyaralás, inkább sok rövid és nem is mindegyik teljes létszámmal. Volt viszont minden gyereknek tábor, több is, nagymamánál nyaralás, lustálkodás, délig alvás, éjfélkor fekvés, délben hamburgert evés, estére meglógás és Duna parton koktélozás. Egyszóval minden, de minden, amitől nyár lehet a nyár.

NNT

Most már egészen lazán elengedtem. Pedig a helyzet, ami a háttér- és szervezőmunkát illeti a csapat részéről, cseppet sem változott. Ráadásul ez a tábor nemzeti és nagy, tehát többezren vannak. 

Most már látom, hogy túlélhető, még az ő számára is. Edződöm(1)

(1) Közben persze ilyenek járnak az eszemben, hogy szárazság, meg avartűz, meg erdőtűz, meg tömeg...:)

Már nem aggódtam annyit

A tavalyi cserkésztábort túlélte (1) és nagyon jó volt, hogy meglátogathattuk egy fél napra. Jót tett a lelkünknek, hogy láthattuk, mennyire jól érzi magát és ugyan szenved a körülményektől, de képes átlépni a saját korlátait.

Az idén viszont nem volt szülői nap és telefont sem használhatnak, úgyhogy az égvilágon semmit nem tudunk róla és csak reménykedünk, hogy ugyanolyan jól érzi magát és mindene megvan, nem halt még éhen és bélgörcsöt sem kapott. Én még abban is reménykedem, hogy mindent sikerült bepakolniuk a hátizsákba az édesapjával, mert én, léha anya, foltvarrótáborban élvezkedtem az indulása napján, rájuk hagyva a bepakolás nehezét.

Holnap minden kiderül, mert végre hazajön és hosszú idő után végre megölelhetem. Ha hagyja....

(1) Visszanézve a tavalyi képeket, megdöbbentő, hogy mennyire megváltoztak egyetlen év alatt. Nagyok lettek. Még a legkisebb is.

Túléltük

Megjött. Itthon van, a mi óvó karjainkban:)
Koszosan, szutykosan, éhesen, de telve élménnyel és jókedvvel.
A szemünkben pedig nőtt egy óriásit. Mondhatni férfiként jött haza. De egy-két évvel mindenképpen öregebben.

Kiképzés

Öregszem. Erre jöttem rá, amikor tegnap meglátogattuk a legnagyobb gyermekünket a cserkésztáborban. A nomád életmód már nem nekem való. Szeretem, ha fel tudom kapcsolni a villanyt, ha folyik a csapból a víz és rendes vécén végezhetem a dolgomat.

Igen nehéz szívvel engedtük el a táborba nagyobbik fiunkat és nem csak azért, mert finnyás, kényes és önállótlan (bocs, Levi!), hanem mert elég ulibuli (apa szavaival élve, ami jelen esetben annyit tesz: rendezetlen, felületes, szedett-vedett) a csapat és bizony nem bővelkedtünk információkban sem. De mert menni akar, hát menjen.

Aztán persze alig vártuk a vasárnapot, amikorra szülőnapot szervezett a csapat, miközben naponta többször hallattunk mélyről jövő, aggódó sóhajokat és esténként egymást kérdezgetve feküdtünk le, vajonmitcsinálhat...?

A sokadik nap végére, már odáig jutottam, hogy talán igaz a mondás, miszerint ami nem öl meg, az megerősít.

Az első pillanatok azzal teltek, hogy csak fürkésztem az arcát, mit érez, mit gondol, rosszul van-e éhségtől, ápolatlanságtól. De ahogy telt az idő és ő egyre csak mesélt, csak mesélt, csak mesélt, megnyugodtam: jól érzi magát.

Őrsi-style:)

Inkább nem akartam tudni, melyik holmi kié, elég szembesülnöm vele, ha majd hazaérnek.

Mesélt a portyázásról (Várpalotától a Balatonig, hátizsákkal, gyalog, szabad ég alatt töltött éjszakával...), az éjjeli őrségről, a csapattársakról, bemutatta a tábort, a konyhát, a forrást.

A nap végére már egészen megnyugodtam, talán még egy picit irigyeltem is. Mert láttam, hogy a tábort tekintve minden a helyén, minden szervezett, sokat játszanak, rend van és fegyelem. Sípszó, menetelés, éneklés, imádkozás, jókedv.

Ráadásul ilyen jól még nem esett hagymaleves és spagetti, mint ami itt készült, szabadtűz fölött, kondérban, csajkából, földön ülve elfogyasztva.

Majdnem nyugodt szívvel jöttünk haza, hisz Levi egy falatot sem evett mindebből, (azt bizonygatta, hogy ő ezt megoldja) és szívesen vett részt a játékokban és örömmel vette ki a részét a munkából is.

Az időjárás azonban kedvezett a búcsúzásnak, mert nyakunkba szakadt az eső és menekült, ki merre látott. Ez meg ugye nem kedvez az érzelgős, nyakba borulós, könny potyogtatós búcsúzkodásnak.

Azt pedig el ne felejtsem, hogy úgy tűnik, a tábor alatt (még) bölcsebb is lett. Többször elmondta, mi jár a fejében: néha legszívesebben kikönyörögné, hogy hazajöhessen velünk, de ha hazajön, akkor meg azon törné a fejét, hogy mit veszített. 

Mondanom sem, kell, hogy én meg legszívesebben a hátamra kötöttem volna és hazahoztam volna.

Tanulságot egyelőre még nem szűrnék le az egészből. Majd ha pénteken hazajön.

Zárójel, kicsivel később: azt hittem, hogy Bende és Panni lazán venné egy ilyen táborban az akadályokat és őket egyáltalán nem félteném ennyire. De, amikor a második fogásért akartunk sorba állni a kondér előtt és Panni kezébe nyomtam a tányért, amiből már megette a levest, akkor undorral az arcán kiszakadt belőle: Ugyanebből?!?!?!?! A kis elkényeztetett leányzóját neki!:)))))