2011. szeptember 29.

Rejtett aggodalom

A fiúk egyedül járnak haza az iskolából. Nem féltem őket, mert okos, megbízható gyerekek. Mégis, ha már eltelt az az idő, amikor haza kéne érniük, ösztönösen az órát nézem percenként és megkönnyebbülök, amikor belépnek az ajtón.
Most is nyugodt szívvel engedem el, mert csak hárman vágnak neki az útnak, mi itthon maradunk Vercsi nyavalyája miatt, ami nem engedi őt óvodába. Ráadásul Panni sérülése miatt nehezített a terep. Mondom, mindezek ellenére nyugodtan indítom el őket.
Ám amikor a mentőautó szirénáját hallom, az órára pillantok és nyugtázom, hogy már beértek az iskolába. 
Ha még nem érhettek be, akkor félve pillantgatok a telefon felé, felkészülve a csörgésre. Aztán eszembe jut, honnan is tudhatná egy mentős vagy bárki, hogy nekem kell telefonálni, hisz egyik gyereknél sincs semmiféle igazolvány vagy notesz vagy bármi, amiből tudhatnák a telefonszámot. Az iskola és az otthonuk között ők elveszett gyerekek. És ezt sürgősen pótolni kell este, gondolom.
És nem pótolom mégsem, mert amikor magam mellett tudom őket, ilyenek eszembe sem jutnak. Csak akkor, amikor ma reggel újra mentőautó szirénáját hallom...

2011. szeptember 26.

Miért?

Ez a korszak minden kisgyerekes szülőnek ismerős. Vercsinél most jött el és nagyon élvezi az egész család. 
Egyébként nem emlékszem, hogy a nagyoknál ennyire mindenre kiterjedő lett volna ez a korszak, de az is lehet, hogy Vercsinél már többen éljük meg és mindannyian másképp, más szemszögből.

Vercsi és én:
Nos, én mindig türelmesen és tőlem telhetően okosan próbálok válaszolni, pl. amikor a buszon utazunk.
miért kék a busz? miért zöld a korlát? miért van ott üveg? miért könyv van a kirakatban? miért találkozunk a nénivel? miért adjuk neki a táskát? miért kell neki? miért van két kezem? miért van ott lyuk¤?

Vercsi és Bende és Levi:
Ők folyton visszakérdeznek, leckéztetik Vercsit és ő mindig okosan, logikusan, magától értetődően válaszol.
-Miért van két kezed?
-Hogy tudjak fogni valamit?

-Miért van két lábad?
-Hogy fel tudjam húzni a zoknit.

-Miért van autó?
-Hogy tudjunk menni egy messzi-messzi galaxisba.

Vercsi és apa:
Na, ő aztán megadja a módját még a válaszadásnak is, pl. egy nagy ívű kanyarban.
-Miért dől így az autó?
-A centripetális erő miatt, ami majdnem olyan, mint a centrifugális erő.

¤A lyukba, ami egy csavar helye volt valamikor, bőszen dugdosta az ujjacskáját. El lehet képzelni, egy tömegközlekedési eszközön hogy nézhetett ki ezután az az ujjacska. Már hazafelé tartottunk, amikor látom, bőszen turkál a szájában. Felhívom a koszra a figyelmét, amit most leszopogatott. Ártatlan szemekkel veszi ki az ujját a szájából és mutatja, milyen tiszta lett: de már nincsenek rajta bacilusok!


2011. szeptember 19.

Ezt is ki kellett próbálni

Amibe belefog, megcsinálja. És nem is akárhogyan! Mert mindig mindent vagy jól vagy sehogy. Bebizonyította azt is, hogy csapatban legalább olyan jó, mint magányosban:)
A Sebes Sárkányok Csapata tegnap második lett a százhalombattai sárkányhajó versenyen.
 
A család meg a parton téblábolt, emigyen:
 
 
 
 
 
Végére hagytam a két kedvencemet:)
Nézzük csak! Úszás, vízilabda kipipálva. Futás, vagyis félmaraton, maraton, aquatlon szintén megvolt. Ma a sárkányhajózáson is átesett. Lássuk csak, mi jöhet még? Triatlon többmilliós bringa hiányában lehetetlen. Legalábbis most még azt hiszem... Akkor mi az, ami még kimaradt? Hát persze! Az ugrás ejtőernyővel!

2011. szeptember 15.

Cicus

Eredeti neve Szimba, de ezt ritkán hallja minálunk.
Kölcsönbe kaptuk egy időre, amíg a gazdájánál megszületik a kisbaba és nődögél egy picit.
Nehezen szokott meg minket, meg mi is őt, de már rendeződtek a viszonyok. Tudja ki a főnök (apa), tudja kit lehet rémisztgetni (Bende), tudja, kire hozta rá a frászt még az elején és azóta messze elkerüli (Panni) és ki fogja mindig simogatni még akkor is, ha folyton megkarmolja (Vercsi).
Apa gyömöszölheti bármikor és ő ezt becsukott szemmel, transzban élvezi:) 
Kedvenc helye egy ágy alatti fiók, amiben a babák babaruháit tartjuk:)




Nem hagyom magam. Most még...

Van olyan, hogy előre érzed, mikor borít be az a hullám, amitől majd' megfulladsz.
Van olyan is, amikor váratlanul érkezik.
Egyikre sem lehet felkészülni igazán.

Az egyik gyereknek ez kell, a másiknak az. Minden tegnapra. És közben ott a sírós gyerekem az oviban. Muszáj mennem dolgozni, mert záporoznak felém a kérdések, mikor is lesz kész ez, meg az, meg amaz, meg még amaz. Hülye vagyok, mert elvállaltam, gondolom, de ez már mit sem segít. Közben ebédet kell főznöm, mert farkaséhesen jönnek haza délben. De el kell rohannom megvenni a szolfézs könyvet a város másik végébe. Nem tudok időben indulni, mert az ebéd még fő. Igen, erre mondja azt mindig a családfő, valami egyszerűt. Igen, el tudnék képzelni mondjuk egy jó kis zöldséges omlettet ebédre, frissen, melegében, amire nem kell órákat várni, ha nem lenne egy rohadtul válogatós gyerekünk. De mindegy is, mert amikor már kész az étel, gondosan kikészítve minden tányér, pohár, kanál, megírva a levél, mit hova és hogyan, bezárom az ajtót, eldugom a kulcsot és rohanok a buszhoz. Nagy nehezen megtalálom a könyvesboltot, megveszem a könyveket, rögtön két példányban, mert a barátnőnek is kell. Közben egyfolytában a fülemen a telefon, miért nem veszi fel ez a kölyök? Gyorstrappban haza, gyerek éppen jóízűen falatozik, ártatlan szemekkel mondja, ötven percet várt, míg be tudott jönni a folyosóra, már nagyon szomjas és éhes volt. Sűrű bocsánatkérések, mert erre nem gondoltam.
Egy gyors kávé, (nem ebéd!), rohanok a kicsiért az oviba, a lépcsőházban összefutok Levivel, reménykedem benne, hogy eljön velem, tudnánk néhány szót váltani, de nem, mert fáradt, hát persze, hét órája volt. Oviban minden rendben (hála Istennek!), rohanhatunk haza. Telefon, akkor ott vagytok a suliban? Nem hisz azt mondtad, mész Panniért és itthon találkozunk. Gyors vita, az ügy megoldódik. De hiába nézem az órát, nem érnek haza időre. A kicsit rábízom a nagyokra, bízva abban, hogy csak néhány percet kell egyedül lenniük. Felcibálom a bringát a pincéből, látom érkeznek, oké, ez rendben. Kések a szülőiről, naná, otthon hagyom a lakatkulcsot, a kerékpárom pőrén a suliudvaron, én meg bízom. Nem kezdték el nélkülem, de jó, függöny?, igen megvarrom, meg is vegyem? jó, meglesz. Amikor este hazaesem a monstre szülői értekezlet után, azt látom, hogy az összes edény üres, az utolsó morzsákat pusztítják. Jaj!!! Az összeset megettétek? nem akartam főzni holnap, hogy végre jusson időm a varrásra is! Ekkor elvonulok csendes magányban a sötét fürdőszobában és egyre csak hullatom a könnyeimet. Így talál rám az az ember, akit a legjobban szeretek és elkezd arról beszélni, hogy lesz kaja holnap is, nyugi, nem kell ebből ekkora ügyet csinálni. És ettől én még jobban zokogok. Hív a gyerek, olvassak neki mesét, vasaljak neki pólót, küldjem őket fogat mosni, bepakolni a táskájukba, rendet rakni. Hamar eljön az este, amikor már nem vagyok képes figyelni emberre sem, állatra sem, bedőlök az ágyba és alszom.

Takarítottam ma? Nem.
Vasaltam ma? Nem.
Varrtam ma? Nem.
Foglalkoztam a gyerekeimmel ma? Nem.
Beszélgettem a férjemmel ma? Nem. (Napok óta nem, de most nem is vagyok hajlandó.)
Elvégeztem ma a lélekben kirótt feladataimat? Nem.
Felsejlik előttem a karácsony előtti idegtépő, idegroncsoló állapotom. Nem akarok megint idejutni, most kell csinálnom valamit, mielőtt az a hullám beborít. De mit?
Meg basszus, hát milyen élet ez?

És elalszom....

2011. szeptember 12.

Versenyláz

Kellemesen langyos, szeptemberi éjszaka, kivilágított belváros, négyezer ember, felfokozott hangulat.
A színpadon különféle műfajban ugráló, vonagló, táncoló művészpalánták és már harcedzett művészek váltják egymást, majd jön a kihagyhatatlan bemelegítés.  
A fantasztikus tüzijáték után eldördül a startpisztoly és megindul a tömeg. Köztük az én két szerelmetes gyermekem és a szerelmetes férjuram. Mi a járdaszélen, perecet rágcsálva szurkolunk.
Levente eliramlik, fittyet hányva az édesapai intelmekre, 30 perc és 44 másodperc múlva be is ér a célba, mely az 5,6 km-es táv végén van. Liheg, fújtat, de az arcán leírhatatlan az öröm.
Bende édesapja pátyolgatása mellett kocogja végig a távot, mi tagadás, nem egy sportember. Ám kicsivel több, mint 40 perc után ők is bevánszorognak a célba. Bende is liheg és szakad róla a víz, az arcán a kitörő öröm mellett (hogy végre vége:D), a minekkelleznekem érzést látom. De mindegy is, mert megcsinálta. 
Kiapadhatatlan öröm és büszkeségforrás ez nekem.
 
 
Jó kis befejezése volt ez egy amúgy kissé zilált napnak. A lelkesedés a tetőfokán, ami kitart másnapig és be is neveznek a minimaratonra. Talán egy olthatatlan szerelem kezdete ez.
 

2011. szeptember 9.

És az is nagyon jó...

Nagyon jó, hogy Panni gyűjtötte a legtöbb Te is lehetsz több kártyát a három testvér közül.
És az is nagyon jó, hogy ezzel nagyot nőtt a srácok szemében.
És az is nagyon jó, hogy Panni szomorú, amikor haza kell jönnie az iskolából.
És az is nagyon jó, hogy már szerelmek szövődtek.

És az is nagyon jó, hogy Bende alig várja a kártyák kisorsolását, pedig ő egy darabot sem gyűjtött.
És az is nagyon jó, hogy harmincszor le kellett írnia, hogy angol órán nem hülyéskedik és pirossal írta.
És az is nagyon jó, hogy a kezdeti szorongása feloldódott.
És az is nagyon jó, hogy az osztályfőnöke megértő és szereti őt.
És az is nagyon jó, hogy 100 százalékos matek felmérőt írt.
És az is nagyon jó, hogy alig várja, hogy angolt tanulhasson az eddigi német helyett.

És az is nagyon jó, hogy Leviben nyoma sincs a szorongásnak, amitől féltem.
És az is nagyon jó, hogy reggel kikiabáltak neki az osztálytársai az ablakból, hogy hali, Levente!
És az is nagyon jó, hogy azt is kiabálták, hogy izirájder, Levi!
És az is nagyon jó, hogy Levi vigyorogva integetett vissza és én boldog voltam, mert láttam az ő boldogan huncut arcát.

És az is nagyon jó, hogy itt lehetünk.
És az is nagyon jó, hogy ezt így élhettük meg.

Köszönöm, Istenem!

Kezdeti nehézségek

Tegnap már majdnem leírtam nyomorúságomat és hogy mennyire rohadtul érzem magam, amiért napok óta egy sírós Vercsit hagytam ott az oviban és hogy miért is teszem én ezt, hisz itthon vagyok, itt lehetne velem és  miegyéb. De nem tettem, hanem erős voltam és nem panaszkodtam.

És este egyszer csak a tükör előtt pörögve elkezdett mondókázni és elmondta, hogy ezt a Zsuzsa nénivel tanulták és megtanította nekem is és együtt pörögtünk, forogtunk és mondókáztunk. És elmesélte azt is, hogy Teo az ő barátja.

És ma reggel varázscsokoládét reggelizhetett, amitől az ember elfelejt sírni. És anya jól varázsolt, mert Vercsi tényleg nem sírt, sőt még faleveleket is szedett az óvónéniknek. És éppen akkor érkeztünk, amikor Teo. És Teo sírt. És Vercsi még mindig nem sírt, hanem megfogta Teo kezét és bementek kirakózni. És most már eszemben sincs panaszkodni. És inkább hazahozom alvás előtt. És péntek van.


2011. szeptember 2.

Pillangó

Egy reggel arra ébredt, hogy mindenki sürög-forog körülötte, mindenki ideges, mindenki ünneplő ruhába öltözött, mindenki egyfolytában az óráját nézi és egyre csak azt hajtogatja, siessünk, siessünk. Nem tudta, mire vélni a dolgot, csak nézett jobbra, nézett balra, de úgy látszott, senki nem akarja elmondani neki, mire ez a nagy idegeskedés, nem is foglalkoztak ővele. Mit sem törődve a felfordulással, békésen megitta a kakaóját, leült játszani és puszit nyomott édesapa és a tesói arcára, amikor azok végre elindultak.
Akkor lepődött csak meg igazán, amikor édesanyja megkérdezte tőle, melyik csinos ruháját szeretné felvenni ezen a különleges napon. Különleges? Mitől lenne az? Ez is csak olyan, mint a többi, mióta megszületett. Amikor felöltöztek, még furcsább dolog történt, anyuka ugyanis az ölébe ültette és imádkoztak, kérték a Jóistent, hogy minden rendben legyen az óvodában és segítse őt, amíg anya nem lehet vele. Mi az, hogy nem lesz velem az anya? Á, anya szeret engem, úgyse tenne ilyet!
Aztán minden olyan gyorsan történt. Hirtelen az oviban voltak, bementek abba a szobába, ahol az a sok játék van, ott volt egy csomó gyerek meg egy csomó anyuka, még néhány nagypapa és nagymama is, ő meg azt sem tudta hova nézzen. Nem is nézett sehova, inkább befúrta az arcát anya nyakába. Azt gondolta, ha ő nem lát senkit, akkor őt sem látják. Nem, nem akarok menni játszani! Hagyjatok békén! Minek hoztál engem ide, anya! Vigyél haza, de most rögtön!-gondolta magában, de közben meg csak a fejét ingatta és fúrta, fúrta az arcát anya nyakába, miközben szorosabban ölelte.
De álljunk csak meg, valaki reggelit emlegetett, meg oroszlános tányért. Na, ez már egy kicsit érdekesebben hangzott. Résnyire nyitotta a szemét és kikukucskált anya nyakából. Már majdnem minden kisgyerek ott ült a kicsi asztaloknál a kicsi székeken. Szép lassan ő is odaaraszolgatott, lopva, lecsüccsent az egyik székre és szégyenlősen visszamosolygott arra valakire, aki a kenyeret osztogatta. Majd a kérő szóra felállt ő is és büszke volt, mert tudott keresztet vetni és ugyan ezt az éneklős imádságot ő még nem ismeri, de majd megtanulja.
Most, hogy már nem takarta a kilátást az a finom, óvó nyak, jobban körülnézett és talált is kedvére való játékot, nagyon sokáig kirakózott anyával az asztalnál, amikor megint valami váratlan történt és ki kellett menni a mosdóba, pisilni kellett meg kezet mosni, meg cipőt cserélni. 

Mi van már megint? Minek ez a sok hercehurca? Már épp kezdtem belejönni a játékba, amikor ezek a tudomisén kik azt kérik, csináljam ezt, meg csináljam azt. Minek? Máris megyünk haza? Anya, most mi van? Miért fogjam meg annak az idegen kislánynak a kezét? Ő nem a barátom. Most hova megy ez a sok gyerek? Anya, te is jössz velem? Ja, arra a jó kis udvarra megyünk, ahol tegnap a virágot ültettem a nagyival? Ja, az nagyon jó! Megmutatom a virágomat, gyere! El akarsz menni? Tényleg? De én még maradni akarok és játszani az udvaron. Maradhatok? De jó! Majd gyere és hozzad apát is magaddal!
Jó, jó itt játszani, de nem ismerek senkit. Pedig pisilnem kéne. De kinek szóljak? Inkább elbújok ide a csúszda alá. Jaj, a Réka néni észrevett. Már jön is felém. Jaj, nem bírom visszatartani! Csupa pisi lettem. Nem mertem szólni, Réka néni. Jó bemegyek veled, de a sírást nem tudom még abbahagyni. A pillangó az én jelem, ott a száraz bugyim. Te vedd le! Te mosd meg az arcomat. Ó, Réka néni, jól esett ez a hideg víz! Már nem is sírok. Visszamehetünk, de azért ne engedd el a kezemet!
Végre megjött apaaaa és anyaaaa. Úgy szeretlek benneteket! Gyere, apa, neked is megmutatom a virágomat!
Máris be kell menni? De kár! Apa, én a te kezedet akarom fogni. Már soha többé nem akarom elengedni. Na jó, még kezet mosok! Ebéd? A gyerekekkel? Ha ők is mennek, akkor megyek én is. Ajaj, becsukták az ajtót. Most mi lesz? Megvárnak engem apáék? Biztosan itt vannak még, mert néha bekukucskálnak azon a pici ablakon, ami az ajtón van. Finom volt ez a paradicsomleves. A tészta sem volt rossz, de fogalmam sincs mik azok a zöld kis izék a szószban. Jó, imádkozzunk megint. Jaj, nem hoztunk fogkefét! Mi lesz most? Majd bámulok Zsuzsa nénire, de egy szót sem fogok szólni hozzá. Majdcsak kitalálja, mi a bajom. Á, nem találta ki, de béna! Inkább kimegyek apáékhoz. Hozzájuk se szólok egy szót se, csak mutogatok a számra. De okos az anya, kitalálta, hogy nem hoztunk fogkefét és én nem tudtam fogat mosni ebéd után. Holnap hozunk? Oké, de el ne felejtsük! Igen, indulhatunk, de az új fehér szandálomat ne vigyük haza? De! Vigyük, úgysem jövök ide többet. Holnap???? Dehogy jövök én ide holnap? Meg máskor sem. Na jó, visszateszem a szandálomat, de többet úgysem jövök. Majd meglátjátok!

2011. szeptember 1.

Túl az első napon

Ott, abban a régiben, már egy ideje nem éreztem, hogy a gyerekeim jó helyen, jó kezekben lennének. Annyi sok apró kellemetlenség és rossz dolog történt és csak gyűltek, csak gyűltek a tüskék. A gyerekekben talán nem is annyira, de bennem nagyon. Nagyon-nagyon.
Aztán jöttek a kósza hírek, később már a bizonyosak, hogy adódik egy újabb lehetőség. Egy olyan iskola, ahol hasonszőrű emberek, hasonszőrű gyerekei járnak. Rengeteget gondolkodtunk, nyílt napokra jártunk, meghallgattuk a jó és rossz véleményeket, az irigykedőkét és a szimpatizánsokét. Aztán számtalan átbeszélgetett óra, megannyi álmatlan éjszaka és újabb kellemetlen percek után döntöttünk. Megyünk. Mindannyian, családilag. Fájó szívvel és félve, de megyünk.
Az elmúlt hetek, napok eseményei eddig azt bizonyítják, hogy jól döntöttünk. Együtt takarítottuk az iskolát, kentük a szendvicset, jártunk ismerkedő kirándulásokra és csupa olyan pozitív élménnyel gyarapodtunk, aminek ott, a régiben nyoma sem volt.
Ma, az első tanítási nap után azt érzem, hogy igen ez kellett, ez hiányzott. Jó helyen vannak, vagyunk. 

Levente, akit leginkább féltettem, hisz nem egy könnyen nyíló gyermek és már csak két éve lett volna hátra a középiskoláig, egy fiatal férfi osztályfőnököt kapott, akit már a bemutatkozó filmje alapján a szívembe zártam. Azóta csak méginkább.



Bende négy régi osztálytársával együtt kezdte itt az új tanévet. Őt nem csak ezért féltettem kevésbé, hanem mert sokkal könnyebben barátkozik, bár ennek ellenére rettenetesen izgult és izgul még most is. Egy édespofa, idősebb tanárnőt kapott, aki maga mellé válogatta a jó matekosokat, mert imádja a matekot (Kriszta!:D). Bendét már rögtön az ismerkedős kiránduláson a szívébe zárta, megállapította, hogy ez egy nagyon rendes gyerek és a tanítás utáni szülői diskurzus alatt elvegyült közöttünk, minden gyerekhez volt egy kedves szava, ám egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ők ketten félrevonulnak és rövid eszmecserét folytatnak a törtek mibenlétéről:)

Panni, akit leginkább "menekíteni" akartam, egy Nyitra vidéki, fiatal tanítónőt kapott. Legszívesebben megölelgetném, kedves, ízes beszédéért, nyíltságáért, határozottságáért. Hálát adok a Jóistennek, hogy úgy gondolta, ebben az iskolában fog tanítani, most költözött ugyanis Budapestre, úgyhogy a helyzet neki is új. Elérkezett a várva várt nap - végre gyermekek kacagásával, csacsogásával telnek meg a Szent Benedek Iskola folyosói és tantermei. Az első mondat a tegnapi leveléből. Nem csodálatos?

Csupa-csupa olyan dolog, ami eddig hiányzott.
Azt hiszem, megnyugodhatunk.
Megérkeztünk, jó helyen vagyunk.