Isten útjai kifürkészhetetlenek

Húsz éves voltam, amikor elutasítottak a főiskoláról, mondván nem elég képzett a hangom az ovisok közé. Még kárt teszek a jövő Kodály Zoltánjainak a hallásában, mondta ezt az idős zenetanár, akinél pótfelvételiztem. Valóban hátrányból indultam a többi jelentkezővel szemben és ez kissé kedvemet is szegte. Meg az is, hogy dolgoznom kellett, hogy fizetni tudjam az albérletet, nem engedhettem meg magamnak a léha főiskolás éveket. És az sem elhanyagolható szempont, hogy megismertem életem szerelmét és gyors egymásutánban született három gyermekünk. Ráadásként meg még egy.
Sok-sok év telt el az elutasítás óta, nagy ritkán eszembe jutott, mivé lehettem volna, ha az az idős úr ott a zongoránál nem olyan szőrös szívű. Még voltak is fellángolásaim, hogy újra megpróbáljam, de mindig győzött a józan ész és a saját, jól ismert óvodámat választottam. El is voltam ezzel az érzéssel egy darabig, de ahogy nőttek a gyerekek és láttam, hogy lassan kirepül a legkisebb is és nem lesz szüksége az én óvó szárnyaimra, na meg a törvényi előírások sem teszik lassan lehetővé ezt a kényelmes luxust és néhány éve a hivatalos munkahelyem is kipenderített, kezdett hatalmába keríteni a félsz. Mi lesz? Hogy lesz? Egyáltalán, hova mehetnék? Mit csinálhatnék? Tanulatlanul, ennyi idősen?
Aztán egy szombati napon, a kora reggeli órákban magányosan piacoltam, amikor egy régi barátnőmmel futottam össze és egyik hónom alatt a friss tejjel, másik kezemben a krumplis zsákkal, a piac közepén kezdtünk el trécselni. Épp arra járhatott a Gondviselés, mert az óvónőként dolgozó barátnőmnek eszébe jutott egy ötlet, amiből két nap múlva már meghívás lett. A nagyok régi óvodájában pedagógiai asszisztenst kerestek, örülnének, ha én lennék az.
Tulajdonképpen nem sokat gondolkodtunk rajta, elfogadtam az állást. Azt csinálhatnám, amit még tizenévesen megálmodtam és a másik, nem elhanyagolható szempont, hogy három év múlva, ki tudja, lesz-e ilyen lehetőségem.
Holnaptól tehát munkába állok, megszűnök háttérország lenni, megszűnök gondos feleségnek és anyának lenni, aki mindig ráér és akire mindig lehet számítani. Egy új, egy másmilyen életet kell kialakítanunk, ahol már senki nem kényelmeskedhet, ahol már mindenkinek részt kell vállalnia mindenben. Már nem fogok szaladni, ha otthon maradt a tesicucc vagy a szolfézs felszerelés, aki nem vitt uzsonnát, éhes marad, nem fogok függönyvarrást vállalni az új osztályterembe, nem leszek mindenre kapható szülőtárs, nem tudom kikeresni az itthon maradt papíron az adatokat, nem tudok utánanézni az iratszekrényben, nem tudok vele sehová sem elszaladni.

Félek. Félnek. Egy darabig még félni is fogok. És egy darabig még ők is félni fognak.
Aztán majd szép lassan megszokom. Szép lassan megszokják.
Összeszedettebb leszek, odafigyelőbb. Ők önállóbbak lesznek, odafigyelőbbek.