Jó és értő kezekben

A tavalyi évünk nem volt túl jó az óvodában. Mondjuk volt, akinek kifejezetten rossz volt. Nekünk még elviselhető, de semmiképpen sem jó. Tűrtünk. 

Megérte, mert úgy alakult, hogy az akkori óvónénik nem kaptak újabb lehetőséget. Kapott helyettük két önzetlen, hatalmas lelkű pedagógus. Olyanok, akik úgy tanítják meg a jóra, a hálára, a tiszteletre, a hitre a gyermekeinket, hogy ők észre sem veszik és máris tudnak mindent Istenről, a világról, a természetről, az emberekről és saját magukról.

Veronika olyan változáson ment keresztül az együtt töltött idő alatt, amin néha magam is elcsodálkozom. Egy kicsi angyal, akinek ők segítettek szárnyakat növeszteni, hogy repülni is tudjon.

Hálát adok értetek minden reggel, kedves Dóri és Teréz! Köszönjük!

Tornaóra

Ajándék készítése anyák napjára

Anyák napi készülődés apával

Jézus a jászolban

5 éves lett Vercsi is

Veronika kendőt nyújt Jézusnak:)

Anyák napi köszöntés tágra nyílt, csillogó szemekkel

Víz napja

Újra ember

Nem sokat írtam az oviról, mert vagy jót vagy semmit. Igaz, ezt a halottakra mondják, de a lényeg az ovira is vonatkozik. 

Sorolhatnám, hogy mi volt ennek az oka, de elég nehéz. Nekünk, azaz Vercsinek nem volt problémája, így mi mindenről csak később értesültünk és akkor már hiába gondoltam azt, hogy talán bolhából elefántot csináltak, mégis egészen másképp néztem az óvónénikre. És láttam azt, amit eddig nem, hogy van némi alapja a többi szülő félelmének. A helyzet egyre rosszabbodott és gyakran feltettem magamnak a kérdést, hogy miért pont mi? Az összes többi óvónőről miért beszélnek szuperlativuszokban? A mi két óvónénink, miért ilyen rossz? Ma már, az első, együtt töltött hét után, rájöttem: azért, hogy megkaphassuk az új óvónénit, aki már a puszta jelenlétével képes nyugalmat és biztonságot sugározni. Az új óvónéninket ki kellett böjtölnünk. Megkínlódtak érte a gyerekek, de itt van:)

Vercsi úgy ment óvodába tavaly ősszel, hogy tökéletes, részletgazdag embert rajzolt, ami három és fél évesen nem kis feladat. Amikor folyamatosan olyan rajzot hozott haza az oviból, amin csupa firkálmány volt, akkor arra gondoltam, hogy utánozza a többieket, akik esetleg még nem tudnak olyan ügyesen rajzolni. Később, amikor már hallottuk a kellemetlen híreket, akkor arra gondoltam, hogy a firkálmányok oka a háttérben zajló események lehetnek, aminek ő nem elszenvedője, de résztvevője, szemlélője volt és mint ilyen ugyanúgy megviseli őt is. Bevallom, meglehetősen csalódott voltam, amikor az állatkerti élményeit egy nagy halom, egymásba gabalyodott kék és piros vonallal ábrázolta, pedig tudtam, hogy ennél többre is képes. Egyre csak azokon a helyes kis emberkéken járt az eszem, amiket azelőtt rajzolt és már elkezdtem komolyan aggódni. Aztán tegnap itthon is festett: hat, színes, tökéletes embert. És pillangót. És emberfejű pillangót.

Én meg megnyugodtam. És sajnálom, hogy már csak néhány nap van hátra az óvodából, pedig alig várom, hogy elkezdődjön a szünidő és vele együtt a szabadság:)

Kezdeti nehézségek

Tegnap már majdnem leírtam nyomorúságomat és hogy mennyire rohadtul érzem magam, amiért napok óta egy sírós Vercsit hagytam ott az oviban és hogy miért is teszem én ezt, hisz itthon vagyok, itt lehetne velem és  miegyéb. De nem tettem, hanem erős voltam és nem panaszkodtam.

És este egyszer csak a tükör előtt pörögve elkezdett mondókázni és elmondta, hogy ezt a Zsuzsa nénivel tanulták és megtanította nekem is és együtt pörögtünk, forogtunk és mondókáztunk. És elmesélte azt is, hogy Teo az ő barátja.

És ma reggel varázscsokoládét reggelizhetett, amitől az ember elfelejt sírni. És anya jól varázsolt, mert Vercsi tényleg nem sírt, sőt még faleveleket is szedett az óvónéniknek. És éppen akkor érkeztünk, amikor Teo. És Teo sírt. És Vercsi még mindig nem sírt, hanem megfogta Teo kezét és bementek kirakózni. És most már eszemben sincs panaszkodni. És inkább hazahozom alvás előtt. És péntek van.

Pillangó

Egy reggel arra ébredt, hogy mindenki sürög-forog körülötte, mindenki ideges, mindenki ünneplő ruhába öltözött, mindenki egyfolytában az óráját nézi és egyre csak azt hajtogatja, siessünk, siessünk. Nem tudta, mire vélni a dolgot, csak nézett jobbra, nézett balra, de úgy látszott, senki nem akarja elmondani neki, mire ez a nagy idegeskedés, nem is foglalkoztak ővele. Mit sem törődve a felfordulással, békésen megitta a kakaóját, leült játszani és puszit nyomott édesapa és a tesói arcára, amikor azok végre elindultak.

Akkor lepődött csak meg igazán, amikor édesanyja megkérdezte tőle, melyik csinos ruháját szeretné felvenni ezen a különleges napon. Különleges? Mitől lenne az? Ez is csak olyan, mint a többi, mióta megszületett. Amikor felöltöztek, még furcsább dolog történt, anyuka ugyanis az ölébe ültette és imádkoztak, kérték a Jóistent, hogy minden rendben legyen az óvodában és segítse őt, amíg anya nem lehet vele. Mi az, hogy nem lesz velem az anya? Á, anya szeret engem, úgyse tenne ilyet!

Aztán minden olyan gyorsan történt. Hirtelen az oviban voltak, bementek abba a szobába, ahol az a sok játék van, ott volt egy csomó gyerek meg egy csomó anyuka, még néhány nagypapa és nagymama is, ő meg azt sem tudta hova nézzen. Nem is nézett sehova, inkább befúrta az arcát anya nyakába. Azt gondolta, ha ő nem lát senkit, akkor őt sem látják. Nem, nem akarok menni játszani! Hagyjatok békén! Minek hoztál engem ide, anya! Vigyél haza, de most rögtön!-gondolta magában, de közben meg csak a fejét ingatta és fúrta, fúrta az arcát anya nyakába, miközben szorosabban ölelte.

De álljunk csak meg, valaki reggelit emlegetett, meg oroszlános tányért. Na, ez már egy kicsit érdekesebben hangzott. Résnyire nyitotta a szemét és kikukucskált anya nyakából. Már majdnem minden kisgyerek ott ült a kicsi asztaloknál a kicsi székeken. Szép lassan ő is odaaraszolgatott, lopva, lecsüccsent az egyik székre és szégyenlősen visszamosolygott arra valakire, aki a kenyeret osztogatta. Majd a kérő szóra felállt ő is és büszke volt, mert tudott keresztet vetni és ugyan ezt az éneklős imádságot ő még nem ismeri, de majd megtanulja.

Most, hogy már nem takarta a kilátást az a finom, óvó nyak, jobban körülnézett és talált is kedvére való játékot, nagyon sokáig kirakózott anyával az asztalnál, amikor megint valami váratlan történt és ki kellett menni a mosdóba, pisilni kellett meg kezet mosni, meg cipőt cserélni. 

Mi van már megint? Minek ez a sok hercehurca? Már épp kezdtem belejönni a játékba, amikor ezek a tudomisén kik azt kérik, csináljam ezt, meg csináljam azt. Minek? Máris megyünk haza? Anya, most mi van? Miért fogjam meg annak az idegen kislánynak a kezét? Ő nem a barátom. Most hova megy ez a sok gyerek? Anya, te is jössz velem? Ja, arra a jó kis udvarra megyünk, ahol tegnap a virágot ültettem a nagyival? Ja, az nagyon jó! Megmutatom a virágomat, gyere! El akarsz menni? Tényleg? De én még maradni akarok és játszani az udvaron. Maradhatok? De jó! Majd gyere és hozzad apát is magaddal!

Jó, jó itt játszani, de nem ismerek senkit. Pedig pisilnem kéne. De kinek szóljak? Inkább elbújok ide a csúszda alá. Jaj, a Réka néni észrevett. Már jön is felém. Jaj, nem bírom visszatartani! Csupa pisi lettem. Nem mertem szólni, Réka néni. Jó bemegyek veled, de a sírást nem tudom még abbahagyni. A pillangó az én jelem, ott a száraz bugyim. Te vedd le! Te mosd meg az arcomat. Ó, Réka néni, jól esett ez a hideg víz! Már nem is sírok. Visszamehetünk, de azért ne engedd el a kezemet!

Végre megjött apaaaa és anyaaaa. Úgy szeretlek benneteket! Gyere, apa, neked is megmutatom a virágomat!

Máris be kell menni? De kár! Apa, én a te kezedet akarom fogni. Már soha többé nem akarom elengedni. Na jó, még kezet mosok! Ebéd? A gyerekekkel? Ha ők is mennek, akkor megyek én is. Ajaj, becsukták az ajtót. Most mi lesz? Megvárnak engem apáék? Biztosan itt vannak még, mert néha bekukucskálnak azon a pici ablakon, ami az ajtón van. Finom volt ez a paradicsomleves. A tészta sem volt rossz, de fogalmam sincs mik azok a zöld kis izék a szószban. Jó, imádkozzunk megint. Jaj, nem hoztunk fogkefét! Mi lesz most? Majd bámulok Zsuzsa nénire, de egy szót sem fogok szólni hozzá. Majdcsak kitalálja, mi a bajom. Á, nem találta ki, de béna! Inkább kimegyek apáékhoz. Hozzájuk se szólok egy szót se, csak mutogatok a számra. De okos az anya, kitalálta, hogy nem hoztunk fogkefét és én nem tudtam fogat mosni ebéd után. Holnap hozunk? Oké, de el ne felejtsük! Igen, indulhatunk, de az új fehér szandálomat ne vigyük haza? De! Vigyük, úgysem jövök ide többet. Holnap???? Dehogy jövök én ide holnap? Meg máskor sem. Na jó, visszateszem a szandálomat, de többet úgysem jövök. Majd meglátjátok!