A napoknak mindig a reggelei a legjobbak, még akkor is, ha hétköznapról van szó. Mert hiába rohanunk, hiába sürget minket az idő, akkor is leülünk együtt, megvárják, amíg elkészítem a reggelit és én is leülök. Csak ekkor, csak együtt imádkozunk. Látni, hogy már a kicsi is imára kulcsolja a kezét, sete-sután keresztet vet és motyogja magában, amit tud. Reggeli közben pedig beszélgetünk, néha csak általánosságokról, iskoláról, barátokról, néha egyfolytában csak viccelődünk és kacagunk, de volt már olyan is, hogy megváltottuk a világot egy ilyen reggelen.
Ma például megelégeltem a dolgot és megbeszéltem velük, hogy tetszik-nem tetszik, meg kell tanulniuk ellátni magukat és ehhez az kell, hogy azokat a dolgokat, amiket már maguk is meg tudnak csinálni, átvállalják tőlem és nem csak a saját kis birodalmukban, a saját kis magánszférájukban, hanem az egész családéban. Így történt, hogy kiosztottam az általam kitalált feladatokat, mindenki egyetértett velük és bőszen munkához láttak. Amikor az egyikőjük végzett a saját feladatával, segített a másiknak én pedig csak áltam és néztem ezt a sürgőlődő kis csapatot. A legkisebb pedig követelte a saját feladatát, mert nem akart kimaradni a sürgölődésből. Miért is tenné? Ezért kértem, rakja rendbe a kiskonyháját. Megtette, boldogságtól sugárzó arccal. Most még elhiszem, hogy ez működhet. Aztán már csak elég következetesnek kell lennem. És újabb feladatokat kitalálnom.
