Példaképem

Lehet példaképem a saját gyerekem? Simán.

A szívóssága, a kitartása, a makacssága, az odaszánásai, a kőkemény, megingathatatlan, tűzön-vízen keresztülvitt elhatározásai példaértékűek nekem, felnőttként, az édesanyjaként is. Nap, mint nap elcsodálkozom azon, honnan ez az erő, ez a tudás, ez az elszántság. S mindig rájövök, ez az ő Isten adta talentuma.

Sokféle sportot kipróbáltattunk vele kipróbált, kicsi gyerek kora óta, de egyiknél sem marad meg, idővel mi is belefáradtunk. Aztán 16 évesen kitalálta, ő triatlonozni fog. Így is lett, két éve rendszeresen edz, időnként versenyzik is, kisebb-nagyobb sikerekkel.

A tudást nála mindig valamiféle mentőövként képzeltem el, de ma már tudom, neki ez lételeme. Fontos neki, hogy tájékozott és felkészült legyen, hogy ezzel egyfajta tekintélyt vívjon ki magának. Mindenről határozott, megingathatatlan véleménye van. Sosem volt az érzelmek embere, de ezzel a tudással jogot formál magának, hogy olyan humora legyen, ami sokak számára bántó lehet (nekem is), de ami rámutat az ő intelligenciájára és ezért elismerésre ad okot. Kitűnő nyelvérzéke van, amit bőven kamatoztat is. Nagy büszkeségünkre (és a sajátjára is), nemrég különdíjat nyert egy nem kis kaliberű versenyen. (PPKE Bölcs-Ész) Két fakultatív tantárgyat is felvett a meglévőek mellé, idén előrehozott érettségit tesz és nyelv vizsgázni szeretne, az iskolai nyelv vizsgákon túl is és a jogosítványt is szeretné megszerezni. 

A nemrég még visszahúzódó, zárkózott Elsőfiből egy nyitott, már-már közösségi ember vált, aki bátran odaáll minden kezdeményezés mellé, amivel segíthet másokat, evangelizálhat, közösséget teremthet. Oszlopos tagja lett a Nightfiver-nek, tavasszal missziózni megy az iskolával, két éve szerkeszti társaival az iskolaújságot.

Szombat, hajnali 2.40. Mindketten másfél órát aludtunk, de nekivágunk a hideg éjszakának, hogy őrizzük az Urat a budaőrsi kis kápolnában. Amikor lejár a ránk "kiszabott" idő felkerekednénk, de ő azt mondja, megvárja a reggeli misét. Hiába minden észérv és győzködés, hajthatatlan. Ott marad, én pedig kevésbé határozottan beülök az autóba és miközben hazahajtok a hajnali derengésben, tudatosul bennem, hogy számomra ez az épphogy felnőtt fiú egy példakép, akire felnézek és akit nagyra tartok. Mert sosem lesz annyi hitem, erőm és tudásom, mint ami neki van. Fel nem foghatom és utol nem érhetem.

Nyitott kézzel szeretni

Sosem fogom tudni ésszel felfogni, hogyan csinálja ezt az Úr... hogyan lehet ott minden pillanatban és hogyan simogatja meg az arcomat, ha kell... hogyan vereget vállon, ha kell... hogyan ad egy nagy pofont, ha kell... 

Aggódom nagyon kissé érte. Úgy érzem, nem jó irányba megy, nem a megfelelő társaságot keresi, túlságosan befelé forduló. Tanácstalan vagyok és tehetetlennek érzem magam. Hiába az észérvek, néha veszekedések, néha siránkozások... nem vezetnek sehová. Tanáraitól is azt hallom, elkótyavetyéli az idejét, energiáját. És közben mindenki látja, tudja, hogy egy csodálatos gyermek és mindenki csak széttárja a karjait. Úgy érzem, tehetetlenségemen már az ima sem segít. 

Ma délután, munkából hazatérve azt éreztem, hogy beszélnünk kell. Senki nem volt itthon, csak mi ketten. Dőlt belőlem a szó és csak mondtam a magamét, kiöntöttem neki a lelkem. Jó passzban volt, nem csak gonoszul, egykedvűen bámult rám, mint az utóbbi időben annyiszor, hanem válaszolt, érvelt, beszélgetett, mesélt. És már ezért nagyon hálás voltam. Be tudtam pillantani az ő oldalára is. Másként tudtam látni őt, az érzéseit, a kamaszságát.

Aztán kezemben a telefonnal leültem enni... Először csak egy kis arcon legyintés, aztán a pofon és már rázta Isten az egész testemet. Figyelj! Vedd észre! Lásd másképp! Nyisd ki a szemed!

...

"Egy könyörületes személy látta, hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból. Segíteni akart neki. Nagyon gyengéden, szálanként bontogatva kitágította a lyukat, kialakított egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem volt képes repülni.Ez a könyörületes személy valamit nem tudott. Ez pedig az, hogy csak a megszületés, a kibújás küzdelme során tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük.Ez a pillangó megrövidített életét a földön vergődve töltötte, és soha sem ismerte meg a szabadságot. Sosem élt igazán.”

Én úgy mondom: nyitott kézzel szeretni.

Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha görcsösen ragaszkodom hozzá, rácsimpaszkodok, vagy megpróbálom irányítani, azt veszítem el, akit megtartani próbálok.

Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek – mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kéne lennie -, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, döntéseiért, létformájáért.

Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni fölötte – megfosztom a fejlődés és a felnőtté érés teljes lehetőségétől. Saját birtoklási vágyammal korlátozom, még akkor is, ha jó szándékkal teszem ezt.

A legkedvesebben óvó cselekedeteimmel is csak korlátozni és sérteni tudok. Védelmem, vagy túlzott figyelmességem, a szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek:

“Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, vigyáznom rád, mert te az enyém vagy, én vagyok érted felelős!”

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább tudom mondani annak, akit szeretek, hogy:

” –    Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek és bízom benned, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességet, hogy mindazzá váljál, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba.

–Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben és bánatban.

– Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj.

–Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor már egyedül tudsz menni.

–Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni tőled.

–Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni.

–Néha dühös leszek, és akkor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani, hogy ne kelljen a különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem.

–Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell, hogy figyeljek, magammal kell törődjek, és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.”

Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök – akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal, és magammal.Ezt úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni.Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy."

(Carl Rogers írása a 777 blogon.)

...

Az elejét még hangosan felolvastam neki, szakaszonként, ahogyan én is haladtam az olvasással. Aztán már csak zokogva a nyakába borultam és kértem a bocsánatát, ő meg könnyes szemmel felelte, hogy érti, miért teszem és imád engem.

Hogyan tudnám szavakban kifejezni a felfoghatatlant?!?!?!? Tudom, hogy sehogy. Akinek füle van, úgyis hallja 😉

Uram, hálás vagyok a törődésedért! Uram, hálás vagyok a gyermekeimért! Uram, hálás vagyok a barátságodért!

Fel a fejjel!

Az időm nagy részét mostanság a kétségbeesés tölti ki. A gondolkodás, hogy hogyan egyeztessem össze a PjulcsY-t, a félállásomat, a bemutatótermet a Palomában, a családanyaságot, a feleség szerepét és esetleg jusson időm még magamra is, néha úgy érzem felemészt. És ezek a főbb csapásvonalak. Emellett azon már nem gondolkodom, hogy valamit tennem kéne a háztartásban is, hogy van-e erőm betartani a szigorú diétámat és jut-e időm sportolni, esetleg szimplán csak mozogni. Csak úgy sétálni egyet. Mert a plusz súlyaim száma már olyan magasra rúgott, hogy intenzív sport már szóba sem jöhet. És egy ilyen túlzsúfolt élet mellett egyszerűbb beülni az autóba még rövid távra is, ilyen nyamvadt időben meg különösen. Nyáron még csak-csak előkerül a bringa és akkor érzem azt a jól elfeledett bizsergést és csiklandást a lelkemben, hogy tettem magamért valamit és hogy mindig érezni akarom ezt az érzést. Aztán szép lassan ez az érzés tovatűnik, elfoglalja helyét a kényelem és a kétségbeesés.  A kétségbeesés közepette meg az érzés, hogy már megint hogy nézek ki, már megint utálom a ruhatáramat.

De ma reggel valami történt. Úgy döntöttem, gyalog teszem meg az utat a munkahelyemig. Nem sok, hét-nyolc perc gyalog, de én képes voltam miatta autóba ülni, mert aztán menni kell a gyerekért a suliba vagy bevásárolni, miegyéb. Kifogást mindig találtam, hogy még ennyit se mozogjak. Nem így ma reggel. Ma rászántam egy kevés időt a takarításra is és a viszonylagos rend olyan elégedettséggel töltött el, hogy eszembe sem jutott szennyezni a környezetet. Bár egy aprócska pillanatig, míg helyére akasztottam a slusszkulcsot, majdnem elcsábultam. Lehajtott fejjel, magamba roskadva bandukoltam az utcán, egymást kergették a fejemben a gondolatok, mígnem eljutottam odáig, hogy megigazítottam a felcsúszott kabátomat méretes fenekemen és hogy "hát igen, ma sem sikerült túl jól a ruhaválasztás, minden túlméretezett idom jól kivehető, aminek különben látszania sem kéne", amikor a Szentlélek megkocogtatta a vállamat és a fülembe súgta, hogy "hé, te tudod, hogy ennek oka a hormonokban keresendő, ha mások nem tudják, te akkor is tudod! Különben is, szép vagy és a lelked tiszta és életet adtál négy csodálatos gyermeknek! Ez az, ami fontos, ez az, ami számít és én szeretlek, bármilyen is vagy!"

Ekkor felemeltem a fejem, kihúztam magam és nevetve, bátran sétáltam tovább! Most már nem becsmérlő, lenéző pillantásokat véltem felfedezni innen-onnan, mégcsak elismerőt sem, sokkal inkább csodálkozó tekinteteket képzeltem az emberek szemébe. Felvértezve éreztem magam és álltam a csillogó, fekete autóból kiszálló címlaplány tekintetét, tán még rá is mosolyogtam. Mert nem különbözünk egymástól, Isten ugyanúgy szeret minket, csak én biztosan tudom, ő pedig talán még csak nem is sejti.

Köszönöm, Istenem, hogy erőt adsz nekem addig is, amíg elrendezem a dolgaimat és segítesz az öt szépségpöttyömre koncentrálni!

Képzeletben...

-Hogy vagy?
-Nem jól.
-Beteg vagy?
-Nem, de...
-A gyerekekkel van baj?
-Nem, de...
-A férjeddel van baj?
-Nem, de...
-Meghalt valaki?
-Nem, de...
-Nincs mit enned?
-Nem, de...
-Nincs hol laknod?
-Nem, de...
-Akkor inkább örülj!
-Oké...

Ja, nem, ez a valóság...

A korom előrehaladtával bölcsülök. Vagy mi?

Ezt csak azért, mert mióta olvastam a facebookon ezt a Meryl Streep/nek tulajdonított gondolatot, gyakran említem beszélgetésekben, hivatkozok rá, de pontosan idézni sosem tudom. Facebookon pedig visszakeresni bármit is, teljességgel lehetetlen. De ma ismét elém ugrott és úgy gondoltam, itt a helye, hogy biztosan meglegyen. Már csak azért is, mert csöppnyi bölcsességem eljutott erre a szintre: csak azzal foglalkozni, aki és ami megérdemli, a többi miatt kár idegesíteni saját magamat. Merthogy én még ezt is hozzátenném: nem akarok mindenáron megfelelni másoknak és ha nem felelek meg másoknak, nem idegesítem rajta magamat és hánykolódom éjszakánként. Mert igen, ilyen is van, azaz volt.

 "Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dícsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat. És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet."

(Meryl Streep)

Nem mindegy

Elhűlve hallgatja egy ismerősünk elbeszélését arról, ő hogyan ébreszti a feleségét reggelente. (Takaró lehúz, ablak kinyit.)

-Milyen romantikus lélek vagy te!

Amikor a mesélő a gyerekekre tér át (hasonló a szitu), végképp elképed:

-Mennyivel jobb, amikor te behozod a kakaót és csendesen, kedvesen simogatva ébresztgetsz, meg puszi, ölelés, meg minden!

Szilvás-csokis-zabos

Sokan nem szeretik vagy nem tudják elfogadni, én mégis szeretem. Mert  kiszűröm, ami nem kell és megpróbálom okosan, tudatosan használni.
Ma délelőtt például megláttam, hogy egyik foltvarrós barátnőm szilvás süteményt készített, erről eszembe jutott, hogy kedd óta ott van az a kőkemény szilva a gyümölcskosárban, ami megenni nem jó, sütibe viszont éppen ideális, pont jó lenne a gulyásleves után, ami a tűzhelyen rotyog. Gyorsan elkészítettem hát a magunk egészséges, diétás változatát, citromos mascarpone krémmel finomítva és máris kétfogásos lett az ebédünk, egy helyett. Köszönhetően a fészbuknak:)

Nevetek saját magamon

A pajzsmirigy alulműködés velejárója a súlytöbblet. Nem a legjobb állapot, de már egész jól összebarátkoztunk, a hájam és én.

A fáradékonyság, enerváltság is velejáró tünet, de még ezzel is elboldogulok valahogy. Hol jól, hol rosszul.

De hogy a memóriazavarokkal mikor fogok megbarátkozni, na, azt nem tudom. 

Amíg csak alapvető szavak nem jutnak eszembe, mint pl. ajtó vagy pohár, addig oké, nem veszek róla tudomást. 

Amikor elfelejtem az ebédet befizetni vagy kerek sajtos dobozt vinni az oviba, még az is bocsánatos, mert szerencsére mindig van, aki figyelmeztet. 

De amikor kakaóport rakok a kávémba, akkor már csak nevetni tudok. 

Vagy mint ma, amikor szűrőt raktam a szűrőfedővel ellátott lábas alá, hogy felfogja a tésztát, akkor egyenesen röhögök. Főleg, hogy csak akkor jövök erre rá, amikor elmosogatom az érintetlen tésztaszűrőt. 

Mi jöhet még?:))

(Az is kimaradt a családi naplóból, hogy 39 éves lettem és ebből 17 évet csodás Férjúr oldalán tölthettem, amiért sosem lehetek elég hálás.)

Eszternek

Sokan nem értik, miért is csinálják ezek az emberek. Bevallom, én sem értem. De ez egyáltalán nem számít. A lényeg, hogy megcsinálták, átléptek a saját korlátaikon és ezzel bizonyítottak. Nem másnak, hanem saját maguknak.
Nekem egy baba megvarrása a cél, ennyit tudok. Más egy finom ebédet főz. Egy harmadik leugrik egy repülőről, ejtőernyővel a hátán. Megint más megmássza a Himaláját. Olyan is van, aki regényeket ír. Meg olyan is, aki felkarolja az árvákat. Akad, aki az udvart söpri össze. Esetleg életeket ment. Egy triatlonista, egy sportoló meg teljesíti a hosszútávú triatlont. Ennyi:)

http://hvg.hu/plazs/20140729_magyar_Iron_Man_verseny_2014?fb_action_ids=686193101436018&fb_action_types=og.recommends

Hegytetőn

Egyedül tölteni a hétvégét, gyerek, férj és minden kötelezettség nélkül, már maga főnyeremény.

De szerelmes mms-t kapni vasárnap reggel és hogy még ott, Dobogókő tetején is felém gondol, hát az minden, de minden jó érzést képes felülírni.

Ha nem velünk történne és nem élném át személyesen, azt mondanám, ilyen csak a mesében létezik, hisz idén leszünk tizenhét éves házasok.

Máskülönben őt ez várta egyik reggel a konyhában :)

Látomás

Álmomban beszélgetett két ember, arra már nem emlékszem, hogy kik és miről, a helyszín körülbelül a gyömrői katolikus templom lehetett, ahol hittanos éveimet éltem, a végszó az volt, szerinted miért mondta neki Isten, hogy ébredj fel? ÉBREDJ FEL!

És én felébredtem. Félve sandítottam a mellettem békésen szuszogó kislányomra, tekintetem tovább siklott a fejét Vercsi vállára hajtó kis barátnőjére, akik éjféltájt kitúrták Férjurat a hitvesi ágyból. Velük minden rendben volt, fülelni kezdtem hát a többiek felé, de mély és nyugalmas csend honolt a lakásban. 

Ekkor jött a szemközti utcából egy autó, aminek az éjszaka sötétjében erősnek tűnő lámpája beragyogta a szobát és a hirtelen fényártól nagyon megijedtem. De csak egy pillanatra, mert aztán az álomból hirtelen ébredt agyam végre kitisztult és elkezdtem nevetni magamon: nesze neked isteni látomás:)

Persze az élmény még így is nyomot hagyott, nem tudtam újra elaludni, csak keresem és lesem a jeleket, miért is kellett nekem felébrednem? 

A benned lévő kincs

Van nekem egy kis füzetecském, benne mindennapi útravalóval. Egy ideje nem olvastam, ma reggel azonban elővettem és véletlenül (vagy talán nem is...) a holnapi gondolatokat olvastam el. 

"Isten talentumokat adott neked, és azt akarja, hogy használd is őket. Lehet, hogy korábbi kudarcok, félelem vagy alacsony önértékelés alatt szunnyadnak. Lehet, hogy tudsz róluk, de nem tudod, hogyan állíthatnád munkába őket... Talentumaid talán nyersek és kimunkálatlanok, talán önértékelési zavarok, be nem vallott bűnök, rossz szokások, lelkiismeret-furdalás vagy kétségbeesés alá vannak eltemetve. Isten azonban kezébe veszi azt, ami semmiségnek tűnik és valami csodálatosat teremt belőle... Ma térdelj le, és imádkozz: "Atyám, segíts, hogy felismerjem talentumaimat, melyeket te adtál nekem, és a legtöbbet tudjam kihozni belőlük!" Az ilyen imádságra Isten válaszol!"

Hogy miért fontos ez és talán miért nem is annyira a véletlen műve? Azért mert az utóbbi néhány hónap rávilágított és megerősített abban, hogy tényleg vannak talentumaim. Eddig elrejtettem őket és nem hittem azoknak, akik ezt látták bennem.

Holnap azonban ennek az időszaknak a végére érek és ez talán közelebb visz ezekhez a talentumokhoz. De előtte még túl kell esnem egy "face to face" vizsgán, ami -valljuk be- nem az én világom, bármilyen barátságos és kedves szempár néz is vissza rám. Az írott szó mindig is könnyebben ment. Félek, hogy nem leszek elég bátor, meggyőző és frappáns, hiába tanultam annyit és tudok (majdnem) mindent.

És innentől már érthető is, miért rúgott fenékbe és adott sokat ez a néhány gondolat :) 

Így állok neki a mai tanulásnak is :)

És drága Nagyfőnök! hozzácsapnék annyit a ma reggeli imámhoz: Segíts, hogy felismerjem talentumaimat! Nem vagyok türelmetlen, de ha lehet, minél előbb, hogy átmenjek a holnapi vizsgán! :)

Éjjel a sötétben

Egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom az éjjel. 

Ez nem csak azért rossz, mert Vercsi ma itthon marad velem, mert igazolást kell szereznem neki és napközben egy cseppet sem tudok pihenni, hanem azért is, mert ilyenkor a gondolatok megállíthatatlanul és kegyetlenül tolulnak a fejembe.

Túl azon, hogy fejben már megvan a közelgő szülinapi buli dekorációja és a beszerzendők listája, a jövő heti menü, a vállalkozásom fellendítésének menete, a rendteremtés sorrendje, ezenkívül rengeteg emberrel beszéltem meg (képzeletben) a régen esedékes dolgainkat, valamint imádkoztam mindenkiért, aki csak eszembe jutott és akiről tudom, hogy jól jönne neki egy kis közbenjárás (egy éjszakába sok mindenki belefér...), a legfontosabb mégis az, hogy megoldottam a saját problémámat. Pontosabban, hogy hogyan lehetne megoldani.

Semmi másra nincs szükségem, csupán arra, hogy mindenki dicsérjen és méltasson mindenért, még véletlenül se beszéljen senki magáról vagy a világról, csakis rólam és csak egészen rövid ideig, mert sokáig úgysem bírnám a hajbókolást. Aztán ez újra és újra ismétlődne, egészen addig, míg el nem hiszem magamról mindazt, amit mondtak. Ha ez így lenne, büszkén és emelt fővel hagyhatnám ott végre azt az átkozott gödröt és többé feléje sem néznék. Ugye milyen egyszerű? 

Hogy ilyen nincs? Ez lehetetlen? Igaz! De éjjel bármi megtörténhet, bármi belefér. Elképzelheted, hogy feltaláltad a depresszió ellenszerét és ezzel ezernyi sorstársad életét teszed szebbé, jobbá és gondtalanná. Aztán pirkadni kezd és a láb talajt ér, más megvilágításba kerül minden, rájön az ember, hogy ha így is lenne, sem lenne semmi értelme, hisz az erőszakkal kicsikart dicséret hamisan cseng és inkább pusztít, mint épít. Ez is igaz. Marad hát a küzdelem az önsajnálat ellen és az ilyen álmatlan éjszakák ellen.

Új év, új tanulságok

Nincsenek fogadalmak, sem ígéretek. Csak annyi, hogy előre a megkezdett úton. Legalábbis nekem:)

Illetve de, mégiscsak van egy: sűrűbben kell vezetnem a családi naplót, mert különben bajban leszek, amikor szilveszterkor a családi-activityt kell előkészítenem. Mert ki emlékszik arra szilveszterkor, hogy mi történt január elején???

Máris

Azt hittem, az idén simán abszolválom ezt az adventi időszakot. De nem. Máris eljött az az időszak, amikor rájövök, már megint túlvállaltam magam és nem vagyok elég felkészült. Arról nem beszélve, hogy ezek mind-mind apostoli munkák és azok a munkák, amik pénzt is hoznának a házhoz csak ezután jönnek és naná, hogy az utolsó pillanatban lesznek készen.  Szombaton meg még vizsgázom is.

Ilyenkor jön az az érzés, hogy jó lenne bekapni valami nyugtatót, hogy legalább a gyomorremegésem elmúljon, de mert sosem élünk vele, nincs itthon, úgyhogy ettől megmenekültem:) Marad az ima, de az egyvégtében:)

És már megint kezdődik a fogadkozás, hogy jövőre okosabban... Mi lenne, ha még dolgoznék is? Mondjuk akkor nem vállaltam volna túl magam...

Évszakváltás

Csak azt szeretném, ha lenne egy olyan cipőbolt, ahol vehetnék magamnak olyan csizmát, ami nem magassarkú, nem hegyesorrú, nincsenek rajta szegecsek, sem egyéb fényes és csillogó díszek.És emberi áron megfizethető.
Olyan nagy kérés ez?!

Ha mosolyogsz...

Ha kialszod magad és reggelre ébredve eszedbe jut egy Bagdy Emőke idézet, egészen biztosan mosolygós lesz a napod. És kitart ez a mosolygás és nem hagyja magát eltántorítani.

Mosolyogva indulsz a piacra, még tréfálkozol is a szomszéddal, amikor kiléptek a lépcsőházból. Mosolyogva kérsz bocsánatot a nénitől, akitől ma nem vásárolsz és ő mosolyogva nem haragszik.

A hentesnél készséggel szeletelik neked a húst, mert mosolyogtál és talán szereztél az ott dolgozó, egyébként is mindig vidám dolgozóknak egy kedves pillanatot, amikor trillázva, jókedvűen kívántál további jó munkát. Ha mosolyogsz, akkor még a tejesboltban is kicsikarod a viszontmosolyt a mindig mogorva eladónőtől. A bácsi pedig, akitől mosolyogva veszed meg a satnya kis virágait, nem győz hálálkodni és megköszönni a bizalmat, amit neki szavaztál és kapsz ajándékba még egy plusz szál virágot is, egy csokornyi jó tanáccsal együtt. Ha mosolyogsz, még a kéregető néninek is elhiszed, hogy valóban van két gyereke és a kétszáz forint mellé még küldesz nekik két túró rudit is.Örülsz, hogy visszamosolyognak rád az emberek.

Néha nehéz mosolyogni. De ha egyszer rászánod magad, annyira könnyűnek érzed magadat és mindent, amit a hátadon cipelsz. Ilyenkor nem is érted, miért is nem mosolyogsz mindig?

Megfutamodás

A nyomorúságos, idegbetegséget súroló helyzet egészen addig tartotta magát, míg meg nem hoztam a döntést: abbahagyom. Súlyos, nyomasztó napok után döntöttem így.
Egyrészről nem vagyok büszke a döntésemre.
Másfelől meg nagyon is büszke vagyok.
Most, hogy már látom a végét, újra tudok mosolyogni.
Hogy hogyan tovább? Nem tudom...

Isten útjai kifürkészhetetlenek

Húsz éves voltam, amikor elutasítottak a főiskoláról, mondván nem elég képzett a hangom az ovisok közé. Még kárt teszek a jövő Kodály Zoltánjainak a hallásában, mondta ezt az idős zenetanár, akinél pótfelvételiztem. Valóban hátrányból indultam a többi jelentkezővel szemben és ez kissé kedvemet is szegte. Meg az is, hogy dolgoznom kellett, hogy fizetni tudjam az albérletet, nem engedhettem meg magamnak a léha főiskolás éveket. És az sem elhanyagolható szempont, hogy megismertem életem szerelmét és gyors egymásutánban született három gyermekünk. Ráadásként meg még egy.
Sok-sok év telt el az elutasítás óta, nagy ritkán eszembe jutott, mivé lehettem volna, ha az az idős úr ott a zongoránál nem olyan szőrös szívű. Még voltak is fellángolásaim, hogy újra megpróbáljam, de mindig győzött a józan ész és a saját, jól ismert óvodámat választottam. El is voltam ezzel az érzéssel egy darabig, de ahogy nőttek a gyerekek és láttam, hogy lassan kirepül a legkisebb is és nem lesz szüksége az én óvó szárnyaimra, na meg a törvényi előírások sem teszik lassan lehetővé ezt a kényelmes luxust és néhány éve a hivatalos munkahelyem is kipenderített, kezdett hatalmába keríteni a félsz. Mi lesz? Hogy lesz? Egyáltalán, hova mehetnék? Mit csinálhatnék? Tanulatlanul, ennyi idősen?
Aztán egy szombati napon, a kora reggeli órákban magányosan piacoltam, amikor egy régi barátnőmmel futottam össze és egyik hónom alatt a friss tejjel, másik kezemben a krumplis zsákkal, a piac közepén kezdtünk el trécselni. Épp arra járhatott a Gondviselés, mert az óvónőként dolgozó barátnőmnek eszébe jutott egy ötlet, amiből két nap múlva már meghívás lett. A nagyok régi óvodájában pedagógiai asszisztenst kerestek, örülnének, ha én lennék az.
Tulajdonképpen nem sokat gondolkodtunk rajta, elfogadtam az állást. Azt csinálhatnám, amit még tizenévesen megálmodtam és a másik, nem elhanyagolható szempont, hogy három év múlva, ki tudja, lesz-e ilyen lehetőségem.
Holnaptól tehát munkába állok, megszűnök háttérország lenni, megszűnök gondos feleségnek és anyának lenni, aki mindig ráér és akire mindig lehet számítani. Egy új, egy másmilyen életet kell kialakítanunk, ahol már senki nem kényelmeskedhet, ahol már mindenkinek részt kell vállalnia mindenben. Már nem fogok szaladni, ha otthon maradt a tesicucc vagy a szolfézs felszerelés, aki nem vitt uzsonnát, éhes marad, nem fogok függönyvarrást vállalni az új osztályterembe, nem leszek mindenre kapható szülőtárs, nem tudom kikeresni az itthon maradt papíron az adatokat, nem tudok utánanézni az iratszekrényben, nem tudok vele sehová sem elszaladni.

Félek. Félnek. Egy darabig még félni is fogok. És egy darabig még ők is félni fognak.
Aztán majd szép lassan megszokom. Szép lassan megszokják.
Összeszedettebb leszek, odafigyelőbb. Ők önállóbbak lesznek, odafigyelőbbek.

The Sims

Ők sem maradhatnak ki a mai kor vívmányainak "élvezetéből", a számítógépezésből. Vagy ahogy ők mondják kockulásból. Szerencsére tudják hol a határ, már ami a játékok mibenlétét jelenti. Az időkorlátokat már kevésbé tudják betartani, de azért vagyunk mi, szülők, hogy figyeljünk erre helyettük is:) (Nem kis bosszúságukra.)
Legújabb sikerjátékuk a fent említett életjáték vagy minek is nevezzem. Érdekes dolog megfigyelni, hogy kinek hogyan alakul az "élete".
Egyikük csak a karrierépítésre koncentrál, nem akármilyen szerepben: politikusi pályára lépett. Minden egyéb nem érdekli, viszont már jelentős vagyona van és egyre csak lépeget felfelé a ranglétrán.
Másikuk erőst dolgozik a családalapításon és odafigyel mindenre, ami ezzel jár, közben pedig élvezi az élet vidám oldalát is. Persze ehhez a vagyona nem annyi, mint amit szeretne, de tudja, hogy a család kiadásokkal jár.
Harmadikuk pedig sem karrierrel, sem családdal nem foglalkozik. Leginkább az öltözködésre, a külső megjelenésre fordít figyelmet és fontos neki, hogy milyen lakásban, milyen környezetben tengeti életét.
Negyedikük meg szerencsére nem érdeklődik sem az efféle játék, sem a számítógép felé. Hacsak nem mesefilmet néz rajta.

Mindezek azért megmosolyogtatóak, mert ha nem is vetítik előre, mit hoz a jövő, de nagyjából megállapítható. Ezt persze nem csaj ez alapján a játék alapján lehet leszűrni; én ismerve őket, szinte borítékolom is.