Éjjel a sötétben

Egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom az éjjel. 

Ez nem csak azért rossz, mert Vercsi ma itthon marad velem, mert igazolást kell szereznem neki és napközben egy cseppet sem tudok pihenni, hanem azért is, mert ilyenkor a gondolatok megállíthatatlanul és kegyetlenül tolulnak a fejembe.

Túl azon, hogy fejben már megvan a közelgő szülinapi buli dekorációja és a beszerzendők listája, a jövő heti menü, a vállalkozásom fellendítésének menete, a rendteremtés sorrendje, ezenkívül rengeteg emberrel beszéltem meg (képzeletben) a régen esedékes dolgainkat, valamint imádkoztam mindenkiért, aki csak eszembe jutott és akiről tudom, hogy jól jönne neki egy kis közbenjárás (egy éjszakába sok mindenki belefér...), a legfontosabb mégis az, hogy megoldottam a saját problémámat. Pontosabban, hogy hogyan lehetne megoldani.

Semmi másra nincs szükségem, csupán arra, hogy mindenki dicsérjen és méltasson mindenért, még véletlenül se beszéljen senki magáról vagy a világról, csakis rólam és csak egészen rövid ideig, mert sokáig úgysem bírnám a hajbókolást. Aztán ez újra és újra ismétlődne, egészen addig, míg el nem hiszem magamról mindazt, amit mondtak. Ha ez így lenne, büszkén és emelt fővel hagyhatnám ott végre azt az átkozott gödröt és többé feléje sem néznék. Ugye milyen egyszerű? 

Hogy ilyen nincs? Ez lehetetlen? Igaz! De éjjel bármi megtörténhet, bármi belefér. Elképzelheted, hogy feltaláltad a depresszió ellenszerét és ezzel ezernyi sorstársad életét teszed szebbé, jobbá és gondtalanná. Aztán pirkadni kezd és a láb talajt ér, más megvilágításba kerül minden, rájön az ember, hogy ha így is lenne, sem lenne semmi értelme, hisz az erőszakkal kicsikart dicséret hamisan cseng és inkább pusztít, mint épít. Ez is igaz. Marad hát a küzdelem az önsajnálat ellen és az ilyen álmatlan éjszakák ellen.