Nyitott kézzel szeretni

Sosem fogom tudni ésszel felfogni, hogyan csinálja ezt az Úr... hogyan lehet ott minden pillanatban és hogyan simogatja meg az arcomat, ha kell... hogyan vereget vállon, ha kell... hogyan ad egy nagy pofont, ha kell... 

Aggódom nagyon kissé érte. Úgy érzem, nem jó irányba megy, nem a megfelelő társaságot keresi, túlságosan befelé forduló. Tanácstalan vagyok és tehetetlennek érzem magam. Hiába az észérvek, néha veszekedések, néha siránkozások... nem vezetnek sehová. Tanáraitól is azt hallom, elkótyavetyéli az idejét, energiáját. És közben mindenki látja, tudja, hogy egy csodálatos gyermek és mindenki csak széttárja a karjait. Úgy érzem, tehetetlenségemen már az ima sem segít. 

Ma délután, munkából hazatérve azt éreztem, hogy beszélnünk kell. Senki nem volt itthon, csak mi ketten. Dőlt belőlem a szó és csak mondtam a magamét, kiöntöttem neki a lelkem. Jó passzban volt, nem csak gonoszul, egykedvűen bámult rám, mint az utóbbi időben annyiszor, hanem válaszolt, érvelt, beszélgetett, mesélt. És már ezért nagyon hálás voltam. Be tudtam pillantani az ő oldalára is. Másként tudtam látni őt, az érzéseit, a kamaszságát.

Aztán kezemben a telefonnal leültem enni... Először csak egy kis arcon legyintés, aztán a pofon és már rázta Isten az egész testemet. Figyelj! Vedd észre! Lásd másképp! Nyisd ki a szemed!

...

"Egy könyörületes személy látta, hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból. Segíteni akart neki. Nagyon gyengéden, szálanként bontogatva kitágította a lyukat, kialakított egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem volt képes repülni.Ez a könyörületes személy valamit nem tudott. Ez pedig az, hogy csak a megszületés, a kibújás küzdelme során tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük.Ez a pillangó megrövidített életét a földön vergődve töltötte, és soha sem ismerte meg a szabadságot. Sosem élt igazán.”

Én úgy mondom: nyitott kézzel szeretni.

Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha görcsösen ragaszkodom hozzá, rácsimpaszkodok, vagy megpróbálom irányítani, azt veszítem el, akit megtartani próbálok.

Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek – mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kéne lennie -, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, döntéseiért, létformájáért.

Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni fölötte – megfosztom a fejlődés és a felnőtté érés teljes lehetőségétől. Saját birtoklási vágyammal korlátozom, még akkor is, ha jó szándékkal teszem ezt.

A legkedvesebben óvó cselekedeteimmel is csak korlátozni és sérteni tudok. Védelmem, vagy túlzott figyelmességem, a szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek:

“Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, vigyáznom rád, mert te az enyém vagy, én vagyok érted felelős!”

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább tudom mondani annak, akit szeretek, hogy:

” –    Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek és bízom benned, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességet, hogy mindazzá váljál, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba.

–Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben és bánatban.

– Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj.

–Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor már egyedül tudsz menni.

–Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni tőled.

–Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni.

–Néha dühös leszek, és akkor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani, hogy ne kelljen a különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem.

–Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell, hogy figyeljek, magammal kell törődjek, és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.”

Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök – akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal, és magammal.Ezt úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni.Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy."

(Carl Rogers írása a 777 blogon.)

...

Az elejét még hangosan felolvastam neki, szakaszonként, ahogyan én is haladtam az olvasással. Aztán már csak zokogva a nyakába borultam és kértem a bocsánatát, ő meg könnyes szemmel felelte, hogy érti, miért teszem és imád engem.

Hogyan tudnám szavakban kifejezni a felfoghatatlant?!?!?!? Tudom, hogy sehogy. Akinek füle van, úgyis hallja 😉

Uram, hálás vagyok a törődésedért! Uram, hálás vagyok a gyermekeimért! Uram, hálás vagyok a barátságodért!