Fel a fejjel!

Az időm nagy részét mostanság a kétségbeesés tölti ki. A gondolkodás, hogy hogyan egyeztessem össze a PjulcsY-t, a félállásomat, a bemutatótermet a Palomában, a családanyaságot, a feleség szerepét és esetleg jusson időm még magamra is, néha úgy érzem felemészt. És ezek a főbb csapásvonalak. Emellett azon már nem gondolkodom, hogy valamit tennem kéne a háztartásban is, hogy van-e erőm betartani a szigorú diétámat és jut-e időm sportolni, esetleg szimplán csak mozogni. Csak úgy sétálni egyet. Mert a plusz súlyaim száma már olyan magasra rúgott, hogy intenzív sport már szóba sem jöhet. És egy ilyen túlzsúfolt élet mellett egyszerűbb beülni az autóba még rövid távra is, ilyen nyamvadt időben meg különösen. Nyáron még csak-csak előkerül a bringa és akkor érzem azt a jól elfeledett bizsergést és csiklandást a lelkemben, hogy tettem magamért valamit és hogy mindig érezni akarom ezt az érzést. Aztán szép lassan ez az érzés tovatűnik, elfoglalja helyét a kényelem és a kétségbeesés.  A kétségbeesés közepette meg az érzés, hogy már megint hogy nézek ki, már megint utálom a ruhatáramat.

De ma reggel valami történt. Úgy döntöttem, gyalog teszem meg az utat a munkahelyemig. Nem sok, hét-nyolc perc gyalog, de én képes voltam miatta autóba ülni, mert aztán menni kell a gyerekért a suliba vagy bevásárolni, miegyéb. Kifogást mindig találtam, hogy még ennyit se mozogjak. Nem így ma reggel. Ma rászántam egy kevés időt a takarításra is és a viszonylagos rend olyan elégedettséggel töltött el, hogy eszembe sem jutott szennyezni a környezetet. Bár egy aprócska pillanatig, míg helyére akasztottam a slusszkulcsot, majdnem elcsábultam. Lehajtott fejjel, magamba roskadva bandukoltam az utcán, egymást kergették a fejemben a gondolatok, mígnem eljutottam odáig, hogy megigazítottam a felcsúszott kabátomat méretes fenekemen és hogy "hát igen, ma sem sikerült túl jól a ruhaválasztás, minden túlméretezett idom jól kivehető, aminek különben látszania sem kéne", amikor a Szentlélek megkocogtatta a vállamat és a fülembe súgta, hogy "hé, te tudod, hogy ennek oka a hormonokban keresendő, ha mások nem tudják, te akkor is tudod! Különben is, szép vagy és a lelked tiszta és életet adtál négy csodálatos gyermeknek! Ez az, ami fontos, ez az, ami számít és én szeretlek, bármilyen is vagy!"

Ekkor felemeltem a fejem, kihúztam magam és nevetve, bátran sétáltam tovább! Most már nem becsmérlő, lenéző pillantásokat véltem felfedezni innen-onnan, mégcsak elismerőt sem, sokkal inkább csodálkozó tekinteteket képzeltem az emberek szemébe. Felvértezve éreztem magam és álltam a csillogó, fekete autóból kiszálló címlaplány tekintetét, tán még rá is mosolyogtam. Mert nem különbözünk egymástól, Isten ugyanúgy szeret minket, csak én biztosan tudom, ő pedig talán még csak nem is sejti.

Köszönöm, Istenem, hogy erőt adsz nekem addig is, amíg elrendezem a dolgaimat és segítesz az öt szépségpöttyömre koncentrálni!