Nem hagyom magam. Most még...

Van olyan, hogy előre érzed, mikor borít be az a hullám, amitől majd' megfulladsz.

Van olyan is, amikor váratlanul érkezik.

Egyikre sem lehet felkészülni igazán.

Az egyik gyereknek ez kell, a másiknak az. Minden tegnapra. És közben ott a sírós gyerekem az oviban. Muszáj mennem dolgozni, mert záporoznak felém a kérdések, mikor is lesz kész ez, meg az, meg amaz, meg még amaz. Hülye vagyok, mert elvállaltam, gondolom, de ez már mit sem segít. Közben ebédet kell főznöm, mert farkaséhesen jönnek haza délben. De el kell rohannom megvenni a szolfézs könyvet a város másik végébe. Nem tudok időben indulni, mert az ebéd még fő. Igen, erre mondja azt mindig a családfő, valami egyszerűt. Igen, el tudnék képzelni mondjuk egy jó kis zöldséges omlettet ebédre, frissen, melegében, amire nem kell órákat várni, ha nem lenne egy rohadtul válogatós gyerekünk. De mindegy is, mert amikor már kész az étel, gondosan kikészítve minden tányér, pohár, kanál, megírva a levél, mit hova és hogyan, bezárom az ajtót, eldugom a kulcsot és rohanok a buszhoz. Nagy nehezen megtalálom a könyvesboltot, megveszem a könyveket, rögtön két példányban, mert a barátnőnek is kell. Közben egyfolytában a fülemen a telefon, miért nem veszi fel ez a kölyök? Gyorstrappban haza, gyerek éppen jóízűen falatozik, ártatlan szemekkel mondja, ötven percet várt, míg be tudott jönni a folyosóra, már nagyon szomjas és éhes volt. Sűrű bocsánatkérések, mert erre nem gondoltam.

Egy gyors kávé, (nem ebéd!), rohanok a kicsiért az oviba, a lépcsőházban összefutok Levivel, reménykedem benne, hogy eljön velem, tudnánk néhány szót váltani, de nem, mert fáradt, hát persze, hét órája volt. Oviban minden rendben (hála Istennek!), rohanhatunk haza. Telefon, akkor ott vagytok a suliban? Nem hisz azt mondtad, mész Panniért és itthon találkozunk. Gyors vita, az ügy megoldódik. De hiába nézem az órát, nem érnek haza időre. A kicsit rábízom a nagyokra, bízva abban, hogy csak néhány percet kell egyedül lenniük. Felcibálom a bringát a pincéből, látom érkeznek, oké, ez rendben. Kések a szülőiről, naná, otthon hagyom a lakatkulcsot, a kerékpárom pőrén a suliudvaron, én meg bízom. Nem kezdték el nélkülem, de jó, függöny?, igen megvarrom, meg is vegyem? jó, meglesz. Amikor este hazaesem a monstre szülői értekezlet után, azt látom, hogy az összes edény üres, az utolsó morzsákat pusztítják. Jaj!!! Az összeset megettétek? nem akartam főzni holnap, hogy végre jusson időm a varrásra is! Ekkor elvonulok csendes magányban a sötét fürdőszobában és egyre csak hullatom a könnyeimet. Így talál rám az az ember, akit a legjobban szeretek és elkezd arról beszélni, hogy lesz kaja holnap is, nyugi, nem kell ebből ekkora ügyet csinálni. És ettől én még jobban zokogok. Hív a gyerek, olvassak neki mesét, vasaljak neki pólót, küldjem őket fogat mosni, bepakolni a táskájukba, rendet rakni. Hamar eljön az este, amikor már nem vagyok képes figyelni emberre sem, állatra sem, bedőlök az ágyba és alszom.

Takarítottam ma? Nem.

Vasaltam ma? Nem.

Varrtam ma? Nem.

Foglalkoztam a gyerekeimmel ma? Nem.

Beszélgettem a férjemmel ma? Nem. (Napok óta nem, de most nem is vagyok hajlandó.)

Elvégeztem ma a lélekben kirótt feladataimat? Nem.

Felsejlik előttem a karácsony előtti idegtépő, idegroncsoló állapotom. Nem akarok megint idejutni, most kell csinálnom valamit, mielőtt az a hullám beborít. De mit?

Meg basszus, hát milyen élet ez?

És elalszom....