A fiúk egyedül járnak haza az iskolából. Nem féltem őket, mert okos, megbízható gyerekek. Mégis, ha már eltelt az az idő, amikor haza kéne érniük, ösztönösen az órát nézem percenként és megkönnyebbülök, amikor belépnek az ajtón.
Most is nyugodt szívvel engedem el, mert csak hárman vágnak neki az útnak, mi itthon maradunk Vercsi nyavalyája miatt, ami nem engedi őt óvodába. Ráadásul Panni sérülése miatt nehezített a terep. Mondom, mindezek ellenére nyugodtan indítom el őket.
Ám amikor a mentőautó szirénáját hallom, az órára pillantok és nyugtázom, hogy már beértek az iskolába.
Ha még nem érhettek be, akkor félve pillantgatok a telefon felé, felkészülve a csörgésre. Aztán eszembe jut, honnan is tudhatná egy mentős vagy bárki, hogy nekem kell telefonálni, hisz egyik gyereknél sincs semmiféle igazolvány vagy notesz vagy bármi, amiből tudhatnák a telefonszámot. Az iskola és az otthonuk között ők elveszett gyerekek. És ezt sürgősen pótolni kell este, gondolom.
És nem pótolom mégsem, mert amikor magam mellett tudom őket, ilyenek eszembe sem jutnak. Csak akkor, amikor ma reggel újra mentőautó szirénáját hallom...
Minden szavadat értem!!! Én is így vagyok ezzel. Sőt bevallom a cicás bejegyzésedig visszaolvastam, (mert kissé le voltam maradva) a napi rohanós bejegyzésed szíven vert, mert nekem "csak" 1 kiskorúm van, de mégis néha hasonlókat érzek (néha azt veszem észre, hogy a levegőt visszafogva, némán nyüszítve" rohanok innen-oda, onnan-ide, pedig csak negyed annyi ember függ tőlem). Lehet, hogy ez az örök rohanás, aggódás a normális? Ha egy anya nem ilyen nekem az már fura, szinte űrlényszerű...
VálaszTörlésDe fel a fejjel, olyan hamar eljön azaz idő, amikor már önjáróak lesznek és csak néha-néha tudnak felénk jönni, hisz ők is beszállnak a mókuskerékbe és rohannak, aggódnak az övéikért.