Felgyorsultak körülöttem az események, rosszul alakulnak körülöttem a többi ember dolgai és valahogy mindegyikbe belekeveredtem, ha másképp nem, akkor afféle lelki szemetesládaként. És én felajánlom a segítségemet, ami esetemben nem csak udvariassági formula, hanem őszinte segíteni akarás. Élnek is vele, hála Istennek, mert tudom, hogy bíznak bennem, azaz valamivel rászolgáltam a bizalmukra.
De közben én szétforgácsolódom és gyötrődöm helyettük, velük, értük. Szerencsére a családom a helyén van, a kapcsolatom a férjemmel tökéletesnek mondható. Mégis azt érzem, hogy a feje tetejére állt az életem és nem tudom, mi tévő legyek. Hogy bírják ezt mások? Ezt a lelki megpróbáltatást, ami nem kevésbé fájó és fárasztó, mint a fizikai? Hogy bírja pl. a Bach-terapeutám, akinek nap, mint nap kell befogadnia az emberek fájdalmát, a bánatát és aki nélkül már én is rég összeroppantam volna újra és újra. Hogyan kell ezt feldolgozni, hogy tudjak segíteni? Hogyan tudok segíteni úgy, hogy elfogadjam a másik döntését, miközben én egészen másképp gondolom? Hogyan tudok jó barát, ismerős, anyatárs, lelki társ lenni? Úgy, hogy közben megmaradjak anyának is, feleségnek is?
Ehh, az élet nehéz, ha kívülről minden tökéletesnek látszik is. Túl kell élnünk, nincs más megoldás.
Meg ahogy sok helyütt olvastam mostanában egy nagyon idős kort megélt ember szavait: ha reggel felkelsz, választhatsz, hogy ma boldog leszel vagy boldogtalan. Ő azt választotta, hogy boldog lesz.
És ő sokkal bölcsebbnek tűnik nálam, ezért inkább hallgatok rá. Hátha rám meg más fog hallgatni...
Ó, Julcsikám, de leírnék mindent, amit érzek, gondolok, de csak azt mondom: Nagyon vigyázz magadra, nagyon! Egy olyan segítőkész, érzékeny lelkű valaki, mint amilyen Te vagy, nehogy összeroppanjon a mások gondjainak súlya alatt ...
VálaszTörlésA barát feladata nem a problémák megoldása kell legyen, hanem a másik őszinte meghallgatása (ezt olvastam egyszer valahol)...
Nagyon féltelek, mert tudom miről írsz! 2 éve hasonlóképpen egy igen mély verembe estem bele (össze is roppantam) és talán mostanra sikerült kihevernem (de sajnos nem nyomtalanul)...
Nekem is az segített, hogy eldöntöttem máshogy lesz...(boldogként kelek fel, ha éppen sikerül)...Nem vehetem magamra az egész világot!
Szeretettel ölellek: Kriszta
Én is ezen gyötrődök nagyon sokszor és még nem találtam meg a megoldást.:( Valaki egyszer azt mondta nekem és tudom,hogy igaza van, mégis nehéz megélnem,hogy meghallgatom őket,próbálok segíteni és így egyben az egész bánat-batyut átadom Istennek.Csak valami maradékot mindig visszatartok magamnak....:(
VálaszTörlésNagyon sokszor én is így érzek. Szívesen hallgatok meg másokat, segíteni is próbálok. De sajnos van, aki visszaél a felkínált segítséggel és olyan problémáját is rám zúdítja, ami picit sem tartozik rám, zavarba ejtő maga a probléma is és a megoldásba sem szabad beleszólni, mert nagyon mélyen magánügy. Aztán még egyszer és még sokszor rám zúdítja és nekem egyre kevesebb és kevesebb az energiám és már félek felvenni a telefonját vagy találkozni vele. Energiavámpír az én kínzóm. Igaz, hogy én ajánlottam magam az elején, de azért szerintem tudni kell a határt. Mondjuk most vissza olvasva nem igazán a te problémáddal azonos az enyém, de ez jutott az eszembe, ahogy olvastalak.
VálaszTörlésKedves Julcsi! Hasonló helyzetben éreztem magam sokszor, és akkor teljesen véletlenül bukkantam a könyvtárban két amerikai, keresztény pszichológus könyvére (Dr Henry Cloud & Dr John Townsend: Határaink), először furcsa volt olvasni, de később rájöttem, nagyon sok benne az igazság, nekem sokat segített, jó szívvel ajánlom....Ria.
VálaszTörlésFélreérthető voltam, nem panaszként írtam, amit írtam, bár így utólag visszaolvasva, tényleg úgy hat:)
VálaszTörlésInkább a megoldást szeretném valahogy megtalálni. Magamnak, a barátaimnak, az ismerőseimnek. Inkább csak abban, hogy könnyebbé tegyem ezeknek az embereknek a döntéshozatalát. De nem vagyok tudós vagy bölcs vagy tapasztalt, így sokkal kevesebbet adhatok nekik, mint szeretnék.
A dolog másik oldala, hogy én hogyan dolgozom ezt fel, elrendeződik, mert én nem vagyok egyedül. Sem lelkiekben, sem fizikailag:)