Végülis... tök nevetséges

Na nem csak aranyember tud ám lenni.

Mert eszembe sem jut ilyenekre gondolni, amikor este tízkor, végezvén a mosogatógép ki- és bepakolásával és az utolsó adag mosott ruha teregetésével, fogja a két napja az előszobai komódon pihenő tortatálat és kiemeli az őt beborító fél pár kesztyűk, sapkák, újságok, szórólapok, használt papírzsepik, hajgumik, ovis rajzok és iskolai dolgozatok jól egybeágyazott halmazából (arról, hogy ez a halmaz hogyan és miként képződött, inkább nem mesélnék, miatta szemrehányást elsősorban csak magamnak tehetnék...) és a helyére teszi. Nem a zsepiket dobja a szemétbe, nem a kesztyűknek keresi meg a párját, nem a sapkákat teszi bele a kosárba, hanem a tortatálat teszi be látványosan a szekrénybe. 

Vádló és bánatos tekintettel követem minden mozdulatát, az ágyból, pizsamában, nyugodt lelkiismerettel Zachert olvasva. Amikor észreveszi immár kérdővé és támadóvá vált tekintetemet, már válaszol is:

-Csak eltettem, mert nem akartam, hogy véletlenül leverjük. (Aha. Éjszaka. Meg két napja senki nem verte le.) Baj?

-Dehogyis, drágám! (De érzi az iróniát a hangomon.)

-Na, most mi van?

-Szerintem meg inkább azért csináltad, hogy lelkiismeret furdalást okozz nekem.

-Te bolond vagy!

-Máskülönben, miért csináltad volna éppen most és ilyen látványosan?

Úristen! Most vagy üldözési mániám van vagy beléptem a HFK-ba. (Hálátlan Feleségek Klubja, alapítva: 2012-ben, általam)