Kék bicikli

Meghalt az apám. Az igazi. Akit igazán az igazinak gondoltam és éreztem, az már régen. A mai napig összeszorul a torkom és könny gyűlik a szemembe, ha a mostohaapámra gondolok. Mert nekem ő volt az igazán igazi. 

De most megtudtam, hogy az igazi is meghalt. Akiről utoljára talán hat évesen hallottam. Kaptam tőle egy világoskék színű bringát. A nővérem meg egy narancssárga nyomógombos fekete magnót ..... meg a pofon, amit az anyámtól kaptam, mert rossz voltam és az apám nem fizeti a gyerektartást ......  meg a napfényben fürdő falu és a bicikliző apám, akivel nézzük egymást, de nem köszönünk  ......  meg az ő édesanyja, aki reggelente vár a sarkon és pénzt dugdos a zsebembe, én meg csokira költöm a pékségben...

Azóta a nagymama meghalt én meg elköltöztem a faluból. 

Minden november elsején viszek virágot a sírjára és gyertyát gyújtok és Isten legyen a tanúm, imádkozom is érte. De ezentúl hogy legyen? Mondjam azt, hogy csak a nagymama csokijaiért imádkozom? Vagy imádkozzam a kék bicikliért, meg a pofonért is? Még nem tudom. Majd meglátom, ha kiderül, nekünk kell-e kifizetnünk a temetési költségeket...

Most azt kellene mondanom, hogy Isten nyugosztalja...

De a francba (a gondolataimban sokkal cifrábban fogalmaztam meg, de mégsem lehet az ilyen durvaságokat Istennel együtt emlegetni) is, nem tudom! Nem azért, mert haragszom. Soha nem is jutott eszembe haragudni, hisz nekem volt apám. Inkább az üresség rémít meg. Valamit mégiscsak éreznem kéne. Mégiscsak az apám volt. Egy idegen, de az apám...