...(majdnem) elbőgni magam a buszon hazafelé, amikor látom a sulis kamaszokat és azon gondolkodom, hogy az én fiam is ilyen lehet, amikor nem látom.
És gondolat gondolatot követ és buggyannak a könnyek:)
Mert amikor 15-20 évvel ezelőtt, ha arra gondoltam, család, akkor néhány karonülőt, totyogó babát vagy aprócska gyermeket láttam magam körül, de semmiképp sem kamaszt. És egyszerre hármat. De néztem ezeket a srácokat és már egészen másképp láttam a családot: két szüleinél magasabb fiút, egy rohamosan fejlődésnek indult kisleányt és egy aprócska gyermeket.
Mióta gyerekeink vannak, tudom, hogy az idilli családi kép csak mítosz, vagy ha úgy tetszik, giccs, ahogy most olvastam Eszternél, mégis jobb és szebb, mint a kamaszkor, amitől mindig is féltem, ami számomra a mumus-időszak. Talán mert tündéri, édes, simulékony kisgyerekeink voltak/vannak és hát semmi nem jár ingyen. Mégis azt mondom, hogy igen, tipikus kamasz kismajommal (igen, egyes szám, mert igazi, mutálós, nyúlánk kamasz egyenlőre még csak egy van) van dolgunk, akit senki nem ért meg, (különösen mi nem), és folyamatosan zrikál és kritizál valakit és aki semmit nem hajlandó komolyan venni és aki előnyben részesíti a számítógépet és a könyveket pl. a családdal szemben és fel kell néznem rá, miközben veszekszünk és képes rámcsapni az ajtót és mindeközben rém lusta. De ott van a mérleg másik oldala is, hisz nem lóg a haverokkal, iskolából egyből hazajön, nem mulasztja el a reggeli ölelést, előre köszön a felnőtteknek, átadja a helyet a buszon és a legkedvesebb, amikor hátbatámad és ad a fejem búbjára egy puszit.
És még sorolhatnám, milyen butácska gondolatok törtek rám a hazafelé úton.
A végén arra jutottam, hogy este randizni hívom apát és megkérdezem tőle, ő hogyan gondolta annak idején. És megbeszéljük majd azt is, hogy biztosan lesz még rosszabb kamasz is belőle, belőlük, talán lesz olyan is, amikor egészen eltávolodunk egymástól, de biztosan vissza fognak találni hozzánk. Mert várjuk őket. És büszkék vagyunk rájuk. És mert szeretjük őket, legyenek bármilyenek is.
te az én fejemből veszed ki a gondolatokat?!?!
VálaszTörlésvalahogy csak túléljük, és akkor lesznek jófej fiatal felnőtt gyerekeink, csak érjünk oda :-))
Drága Julcsim!Mi már túlvagyunk a viharos kamaszkoron,mindháromnál másképpen zajlott.Most három felnőttem van: két férfiember,akik a hónuk alá csapnak engem,pedig én sem vagyok apró,és :na,jól van!Megölelhetsz...-ezzel ajándékoznak meg.:)
VálaszTörlésNehéz, nekik is ,a kamaszoknak, nekünk is,DE megéri kitartani és akkor is szeretni őket,amikor semmi szeretnivaló nincsen.Úgy,ahogy Isten szeret bennünket....
Sok-sok erőt kívánok minden kamasz anyukájának és elfogadó szeretetet!Megéri!
Jaj!Annyi gondolat volt,van a fejemben,hogy az én kincsemről nem írtam: ő pedig a felnőtt nő, aki elmond -most már-mindent szinte és nagy-nagy ölelésekkel jutalmazzuk egymást.:)Ő az,aki képes telefonon akár egy óráig is mesélni egyfolytában, pedig kamaszkorában ellökött és hozzá sem lehetett érni.De ez már a múlt.♥
VálaszTörlés