Talán a fáradtságtól, talán az innentől kezdve ránehezedő felelősségtől, de zokogva mondta el, hogy ő nem akar ilyen gyorsan felnőni, nem akar meghalni. Okosat nem tudtam neki mondani, azt megoldotta helyettem Vercsi, én inkább csak bebújtam mellé az ágyba és a karjaimban sírta magát álomba. Csak ültem kukán és azon töprengtem, mit is mondhatnék neki erre, hisz igaza van. Én sem akarnék felnőni, maradnék még gyerek, de az élet rendjén nem lehet változtatni, az időt nem lehet megállítani.
Sokáig nem mozdultam, csak együtt lélegeztem vele, először zaklatottan, aztán egyre mélyebben, egyenletesebben, végül eljött az álom, az enyhet adó. Közben azon gondolkodtam, milyen szerencsés vagyok, hogy legalább ennyit elmondott a kis gondolataiból. És rögtön meg is ijedtem, hogy nem fogok tudni majd a bizalmasa lenni, mert nem tudom hogyan kell, nem tudom, milyen az. Nekem nem volt legjobb barátnőm az anyám, sőt semmim nem volt, csak egy nő, akitől nevelés címen időnként kaptam egy kis verést, mai napság meg eljátssza, hogy mi milyen szeretetben nőttünk fel. (Ilyenkor egy kis gombóc lesz a gyomromban és hánynom kell.) Hogyan alakítsak ki én így a lányommal bizalmas viszonyt, ha nem tudom, milyen az. Sosem tudtam őszintén, nyíltan elmondani bármit is senkinek (se barátnőnek, se férjnek) és hogyha a szülő a követendő példa, akkor az én lányom sem fog elmondani nekem semmit? Meg senkinek sem?
Ez nagyon rossz lenne. Egy újabb feladat, amit sürgősen meg kell tanulnom valahogyan.
Hogy elvegyem a bejegyzés szomorú hangulatát, elmondom azt is, hogy reggelre kelve, amikor már teljesen más aspektusból néztem vissza az estére, azon mosolyogtam, hogy rendben van, hogy mennyire más egy férfi agy és egy női agy. De hogy már gyermekkorban különbséget lehet tenni fiú agy és lány agy között, az elképesztő. Merthogy a fiaimnak eszébe sem jutottak ilyen mélyen szántó gondolatok vagy ha igen, akkor nem mondták el és csak simán átléptek ezen a nyomasztó gondolaton. Bezzeg a lányom, aki kilenc évesen már az élet nagy dolgaiba bonyolódik bele!
ezt most feltétlen:
VálaszTörlésa reggelre kelve kifejezés annyira ismerősnek tetszett, valami versrészletnek gondoltam mint az "álom, az enyhet adó"-t
begépeltem a gugliba és a 2. találat ez volt:
"...megsegíti Isten reggelre kelve." Zsoltárok 46,6. Vigasztalás a nehéz időkben. Amikor a világod hirtelen a feje tetejére áll, emlékezz arra, ...
bíztatásul :)
Ó, Erzsó! A Szentlélek ereje...:)
Törléshát, valami ilyesmi foglalkoztat engem is így szülés előtt. hogy hogyan leszek olyan, amiről nem tudom, hogy milyen, mert nekem nem volt.
VálaszTörlésde szuper vagy, és az már most látszik, hogy nagyon jól csinálod. És nem is kell mindig okosakat mondani ám, meg aggódni, csak meghallgatni.
De meg kell tanítanom elmondani is. Ami nekem sem megy. Akkor hogyan? Vele együtt kell tanulnom talán.
TörlésKedves Mindenki!
VálaszTörlésÉn valahol azt olvastam, hogy Isten minden hiányt be tud tölteni.
Ezek szerint be tudja tölteni az édesanya-példakép hiányát, és édesanyát tud faragni mindenkiből, aki szívből kéri. Mert ugye Ő teremtette a világot, Ő alkotta szívünket-lelkünket, Ő "találta fel" a szülés-születés-, családban felnövés csodáját is. Kérjünk, és adatik!
Yda
És ahonnan elvett, oda később ad?
TörlésMert én gyakran kérdezem magamtól, hogy mivel érdemeltem ezt ki?
A soraidból látszik, hogy nagyon jó anyuka vagy, és mindent jól csinálsz. Bennem is vannak ilyen kételyek néha, de bizonyságot csak akkor kapunk majd a "munkánkra" hogy jól csináltuk, ha már felnőttek. Talán tényleg elég csak figyelmesen meghallgatni, és ha szívből jön, szívből jövőt válaszolni nekik. Tudod, nagyobbik fiam, (aki szintén első áldozásra készül most vasárnap) ugyanezt kérdezte tőlem kb két hete. Valamint attól is félt, hogy fogják neki a bűneit megbocsájtani:) Talán a gondolkodásuk nem is attól függ, hogy fiú, vagy lány, hanem az érzékenységüktől. Persze összehasonlítási alapom nincs, mert két fiam van.
VálaszTörlésKöszönöm:)
TörlésA fiúk is tudnak érzékenyek lenni, de ők nem tudják elmondani (a sajátjaimból indulok ki, persze).
(Hol első áldozott a fiad? Mert itt nálunk is ma volt...)