Csend legyen

Irigyeltük Pannit tegnap délután, amikor érte mentünk a NET-táborba (NET: egy angol kifejezés erősen erőltetett rövidítése, a lényeg talán olyasmi, hogy katolikus kislánykör.) Irigyeltük a helyért, a társaságért, a hangulatért, a felszabadultságért. Négy napig tartott a tábor, de mintha hosszú heteket töltött volna ott, annyi minden történt velük (karámépítés, boglyapakolás, sajtkészítés és még ezernyi dolog, a jó pásztor és a bárányok jegyében). Feltöltődve és boldogan (mindeközben persze boldogtalanul) jött haza.

Volt a táborban egy nagyszerű és hatásos szabály, amit be is mutattak nekünk, mert szükség volt rá. A fényképes, zenei aláfestős tábori beszámoló után, mise következett (volna). A társaság azonban zizgett, a gyerekek egymást túlkiabálva mesélték az élményeiket. Az egyik vezető, látva, hogy ebből nem lesz mise, ha sokáig így folytatódik, felrakta a kezét, de nem szólt semmit. Fél perc sem telit el, azt vettük észre, hogy a zaj abbamaradt és minden gyerek az égnek emelte a kezét. A szabály lényege, hogy ha valaki észreveszi a magasba tartott kezet, és úgy érzi, már ő is csendben tud maradni, felemeli a kezét. És ez működik, mint egy riadólánc! 

Elhatároztam, hogy ezt itthon is megpróbáljuk, Mert pölö egy közös családi étkezésnél időnként simán hozzuk az olasz családok hangszintjét, ami néha-néha veszekedésekhez, de minimum elfojtott idegbajhoz vezet, a szülők részéről persze. Ha ezt a szabályt be tudnánk vezetni, nem lenne több sértődés és viszálykodás, csupán jelzés a csend igényére és a figyelés egymásra.

Jó, ugye?