Ez idő alatt simán hozzá tudtam szokni a fehér liszt nélküli élethez, olyannyira, hogy hányingerem van, ha mégis eszem, mondjuk a tegnapi hagymalevesben kenyérkockák voltak. Hogy ez agyban dőlt el? Lehet. Cseppet sem bánom. Nagyon jól megvagyok a diétás kosszttal, mint írtam, nem okoz nehézséget. Simán el tudok készíteni már bármit ennek megfelelően, a paprikás csirke mellé meg simán megeszem a salátát.
Akkor vagyok bajban, amikor magam megyek a piacra és a néni, akitől a fokhagymát veszem, az orrom alá dugja a finom, illatozó, a régi, szép időkre emlékeztető, húsos, füstölt sonkáját. Elvesztem. Ez a gyengém.
Miközben egyre csak vágom az először finom vékony, majd egyre vastagodó, húsos szeleteket és eszem mellé a friss fehér kenyeret, a férjem azzal vigasztal, hogy ilyen kitartás mellett megérdemlek ennyi bűnözést. De bűnözésről szó sincs. Ez, kérem, színtiszta élvezet.
Én többnyire az ocsmány, ragadós csomagolt barna kenyeret eszem, de bableveshez, gulyáshoz, székelykÁposztához CSAKIS fehér dukál... És utána aszenvedés, de akkor is megéri!
VálaszTörlés