Szeretek varrni. Szeretek babákat készíteni. Szeretnék ebből megélni.
Be kell látnom azonban, hogy ez lehetetlen.
Jó ideje tart az az állapot, amikor az utolsó pillanatban készítek el, fogok hozzá a megrendeléseimhez. Akkor váltja egymást a mélységes szégyen, a düh, a lelkiismeretfurdalás, az önmarcangolás, a kihasználtság érzés. Ez az állapot pedig eljut egy állandó szintre és kivetítem mindenre és mindenkire, elsősorban saját magamra.
Mert mindennek okozója én magam vagyok. Hogy nem tudom beosztani az időmet, hogy túlvállalom magam, hogy nem mondok nemet olyan dolgokra, amiről eleve tudom, hogy esélytelen. Csak tologatom magam előtt a dolgokat vagy egyszerűen nem veszek róluk tudomást, úgy teszek, mintha nem léteznének. De nagyon is léteznek és egyre nehezebb teherként nyomják a vállamat. Nem is az a baj, hogy a vállamat, mert azt elviselem, inkább a lelkem az, ami romokban hever és képtelen vagyok összekaparni a darabjait.
Mert ilyenkor, amikor csúcshajrában kell teljesítenem, csak dolgozik az agyam és nem hagy nekem békét. És rávilágít arra, hogy amikor nem voltak itt a gyerekek, nem kellett volna belemélyedni a könyvbe, nem kellett volan elmenni lángosozni a barátokkal, nem kellett volna vendégeket fogadni, nem kellett volna andalogni a férjemmel, nem kellett volna elmennem futni, hanem neki kellett volna ülni a kötelező feladatoknak. Még akkor is, ha tudom, hogy áron alul dolgozom, vagy ha nem, akkor is jócskán engedni fogok az árból az utolsó pillanatos teljesítés miatt. Nem vagyok egy rátermett üzletember, pedig ehhez a fajta megélhetéshez az kéne.
Talán ez önmagában is elég lenne, de az agy olyan fajta szerkezet, hogy nem áll meg, folyton dolgozik. A düh helyett őszinteség-impulzusokat küld és beláttatja velem, hogy őszintének kell lennem, saját magamhoz is. Be kell vallanom, hogy lusta vagyok hozzáfogni bármihez is, legyen szó házimunkáról vagy munkának nevezett látszattevékenyésgről, az akaraterőm kifogott rajtam és már nem tudja legyőzni a semmittevést. Talán a felismerés, a beismerés már lehetne egy lépés előre az úton, de már most tudom, hogy ez csak megtorpanás, folytatom tovább az utamat hátrafelé. Mindeközben keresem persze a kapaszkodókat és magyarázatokat, bántok, megbántok olyan embereket, akiket nagyon szeretek és akiket nem kéne, sajnáltatom magam, de a lelkem mélyén tudom, hogy ez is csak hazugság, mert alapjaiban véve nincs okom, nem lehetne okom panaszra én mégis mindig keresem a kibúvót és a mentségeket. Pedig nem érek vele semmit,jól tudom, csak még jobban siettet hátrafelé. Belesüppedtem ebbe a létbe, a tengés-lengésbe és itt nekem kényelmes. Adjatok elém mindent, nekem csak élvezkedni kelljen, mert nem akarok megdolgozni semmiért.
Talán ha Isten is úgy akarja és ősztől valóban más irányt vesz az életem, haladhatok valamit előrefelé is...
