Befejeztem segítő-óvónői pályafutásomat. Két hónapig bírtam és szerettem és szívvel-lélekkel csináltam. Megszerettük egymást óvónénikkel, gyerekekkel, dajkákkal. Nagy-nagy üresség van bennem és egy szemernyi kétely. De jól döntöttem, tudom.
Apró ajándékkal készültem mind a 35 gyereknek. Hogy örültek neki, azt abból gondolom, hogy mindannyian azzal aludtak el ebéd után. Jó érzés volt.
Meg az is, hogy a vezető-óvónő minden reggel megkérdezte, hogy nem gondoltam-e meg magam.
Meg az is, hogy a kolléganőim, két évet adtak nekem, hogy rendbe tegyem a családot és aztán visszavárnak.
Ám ez a rövidke korszak lezárult. Sok-sok szép emlékkel a szívemben.
Bátorságod számomra példás. Gondolkodásos, lelked-lelkületed.
VálaszTörlésÉn tanulom. Egy hétig voltam itthon, testi-lelki betegen, beteg gyermeket ápolva közben.
Most vissza kell mennem, szeretem is- és senki nem érti, hogy nem jó ez nekem, és nem tudok itt megöregedni...
Legyenek nyugodt, békés napjaitok! Szeretettel.
Drága Júlia!
TörlésAnnyira értem, amit mondasz! Kívánom, hogy legyenek nyugodt napjaid neked is, amennyire egy ilyen helyzetben lehet.
(Csak egy kis adalék: Volt az iskolában egy kispap, aki októberben ment ki Rómába, hogy a felszentelése előtt még elvégezze a szemináriumot. Egy áldott, vígkedélyű srác (muszáj így neveznem), aki nem volt rest lézerharcolni, táncolni, cigánykerekezni, ha úgy hozta a helyzet. Nagyon szerettük és fájó szívvel engedtük el, három évre. Most kaptunk tőle a hírt, hogy bizony kiderült számára, nem lenne igazán jó pap belőle és hazajön. Annyiszor gondolok arra, neki milyen nehéz lehetett meghozni ezt a döntést, hisz már 4 évet "belefeccölt" az egészbe. Mi az az én két hónapomhoz képest?!)