Éjféltájt lehetett.
Már majdnem elaludtam, amikor meghallottam a sírását.
A röpke néhány másodperc elég sem volt, hogy el tudjam dönteni, melyikük zokog.
Térdre borultam az ágya mellett.
Csak zokogott és hüppögve kért bocsánatot.
Bebújtam mellé a takaró alá.
Azt sem tudtuk, hogyan szorítsuk, öleljük egymást.
Nem tudom, miért nem tudott aludni.
Talán ő sem tudja.
Az én szívemet a hála érzése járta át, azokban a hosszú órákban.
Újra átélhettem.
Érezhettem finom, bársonyos kezeit a nyakam körül.
Frissen mosott, puha haja csiklandozta az arcomat.
Halk szuszogása a mellkasomat cirógatta.
Nem tizenegy éves volt ezen az éjszakán.
Hanem egy apró, törékeny kisbaba.
Az én kisbabám.
Köszönöm, Istenem!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése
Szívesen veszem, ha írsz.
Biztosan elolvasom. Néha kétszer is. Vagy háromszor. Vagy még többször:)