Azt gondoltam, lezártam magamban a múltat és már nem bánthat senki. Csodás életem van, csodás férjem, csodás gyerekeim. Megerősödtem bennük és általuk. Már többet éltem velük, mint a régi, feledni való életemben. Megbocsátottam, akinek kellett, akinek tudtam, szembe tudok nézni a múltammal. A múlttal, ami innen nézve már nem is olyan hátborzongató, történtek ennél sokkal rosszabb dolgok is más emberekkel és különben is, megváltoztattam az életemet, jó irányba fordítottam, a saját magam erejéből és ahogy egy kedves barátnőm tanácsolta, kerestem és megtaláltam azt, amiért hálás tudok lenni annak a régi életnek.
Mégis, amikor ott álltam a retro múzeumban a régi kerékpárok előtt és megláttam az én régi, kék bringámat... az egyetlen ajándékot az apámtól, az egyetlen emléket, amit róla elástam... megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Valahonnan a rejtekből előkerült az emlékfoszlány arról a délutánról, abban a gyömrői utcában... a láncba beszorult nadrágszár, a tehetetlenségből fakadó könnyek,az elszakadt nadrág, a félsz, hogy mi vár rám otthon és a verés, amit már ki tudja, a nadrágért kaptam-e vagy a késésért. A régi ház, a lakk repedése a teraszon, a függöny mintája, a cigaretta szaga, a könnyek sós íze, az anyám tekintete, a pofontól égő arc, a szégyen...
Az emlékekkel együtt tolultak az ezerszer ismételt kérdések... mi történt volna, ha... miért éppen én... miért ő volt az...
Pedig lezártam. Komolyan!
(Szegény Férjúr meg lelkesen fotózott, aztán meg tanácstalanul állt és a kérdésre, miért sírok, így felelt a gyerekeknek: Anyának nem volt olyan szép gyerekkora, mint nekem vagy nektek!)
♥ ♥ ♥
VálaszTörlésNekem nagyon szép gyerekkorom volt. Apámmal, a szüleim válása után megszakadt a kapcsolatom ((( hogy is mondta Sz. M.? J. Lenke, az ő édesanyja "eleven szülők árvája volt", magam is valami ilyesmi - félárva vagyok ))), és már lezártam, vagy el, de mégis ha előkerül egy kép, vagy a fiúk kérdeznek, fájnak az emlékek.
Megríkattak a Tiédek.