Mire véljem?

Az élmény friss, ma reggel történt kerületünk egyik legforgalmasabb részén.

Alig léptem néhányat, még a napszemüveget sem toltam a szemem elé,  amikor egy jóképű, körülbelül a húszas évei közepén járó, fess fiatalember megszólított.

Makogva-dadogva, a kezében az Európa könyvkiadó egyik könyvét gyűrögetve, bocsánatot kért, amiért megszólított, én hunyorogva bámultam rá felfelé, majd feltette a zavarbaejtő kérdést, megadnám-e neki a telefonszámomat, mert nagyon tetszem neki.

Mosolyra húzódott a szám, amikor minden magyarázkodás nélkül kikosaraztam szegényt. 

Ő pedig szomorú csalódással az arcán azt kérdezte: nem? De kár! 

És még utánam kiáltott, miközben én lányos pírrel az arcomon, lévén a helyzet nem mindennapi,  siettem távozni: Azért szép napot!

Aztán mosolyogva vártam, hogy jöjjön végre a busz és arra gondoltam, ez a srác biztosan nem látta, hogy tíz perccel ezelőtt adtam le a legnagyobb gyerekemet a leendő osztályfőnökének és nem láthat a szatyromba sem, ahol a négy gyerek kénye-kedvére való ebédnekvalót cipelem, meg otthon vár a mosás, takarítás, meg a mostanában igen csak elhanyagolt vasalás.

Meg igyekeztem arra is gondolni, hogy valóban az igazat mondta ez a helyes srác, nem pedig a bolondját járatta velem. Már csak azért is, hogy legyen egy szép napom és hihessem, legalább egy kis időre, hogy igaza lehet.

Buta kis történet, de női mivoltomnak jól esett:)