Van olyan, hogy nem szeretem?

Van. Vegyük példának okárét a mai napot.

Tudtam ugyan, hogy az egyikőjüknek iskolai fogászatra kell mennie és azt is tudtam, hogy ma lesz, még tegnap este is tudtam, de ma reggelre mégis elfelejtettem és javában fogyasztjuk a reggelinket, amikor figyelmeztet. Gyorsan lendületbe hozom magamat is és Vercsit is, aki még pizsamában húzza a lóbőrt. Gyors tízórai, búcúscsók a másik kettőnek, rohanjanak, nehogy elkéssenek. Mi autóba vágjuk magunkat és száguldozunk az egészségház felé, amennyire a szakadó esőben kialakult reggeli csúcsforgalom engedi. A felismerés, hogy nincs jegyünk a visszafelé útra, kis pánikot okoz, de a lassú haladás miatt még ki tudjuk találni, hogy mi legyen. Az egészségház előtt kirakom a vészvillogót, gyors útbaigazítás, csak 8 percet késtünk. Robogunk visszafelé, Vercsit beadom az oviba, szerencsére ma nem sír egy picit sem. Újra autó, gyorsmenet egy bérletpénztárhoz, ha már végre eljutottam oda, megveszem a másik egyedül közlekedő gyerek és a magam bérletét is. Vissza az egészségházba, s ha lehet még nagyobb a forgalom, mint fél órával ezelőtt. Az ifjúsági fogászaton rengeteg a gyerek, de mert illik néhány szót váltani az osztályfőnökkel, hát értesülök róla, hogy az én őrült professzoromnak már meg is van az első házi feladat hiánya. Csak azért nem haragszom rá, mert képes mindenki előtt hálásan megölelni. Futás vissza az autóhoz, nehogy büntetést rójanak ki rám a parkolóban. Most épp itthon iszom egy jólesően meleg kávét, de amint elfogy rohanok a könyvtárba, hogy Leventének ne kelljen büntetést fizetnie a kölcsönzött könyvekért, aminek ma jár le a határideje. Neki magának nem lesz ideje elmenni délután, mert kb. 1 órát fog itthon tölteni az iskola és az edzés közötti időben, de újra elmenni itthonról már nem láthatom, mert újabb szülői értekezletre megyek vagy Vercsit viszem évnyitó misére vagy Pannit szinkronúszásra. Szerencsére a nagyszülők most besegítenek, nem kell szétszakadnunk. És a napnak nincs vége, mert még nem főztem, nem takarítottam, bevallom, még be sem ágyaztam, nem tudom mikor mostam fel utoljára és vasalnom is kéne. Csak mert az elmúlt napok sem voltak különben a mainál. 

Van olyan, hogy nem szeretem az anyaságot. Mert állati sok munka van vele, benne.  Persze nem tart sokáig ez az érzés, mert ha hazajönnek és láthatom a kiegyensúlyozottságukat vagy ha este jóleső fáradtsággal fekhetek le, mert tudom, hogy minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy mindenkinek jó legyen, akkor ezt elfelejtem. De ha őszinte akarok lenni, márpedig miért is ne akarnék, akkor be kell vallanom, hogy egy röpke pillanatra átfut az agyamon, hogy most inkább nem akarnék anya lenni. 

Mire ezeket leírtam, már el is felejtettem ezt az ostobaságot és fel nem foghatom, hogyan gondolhattam ilyesmire:)