Szétforg...

Felgyorsultak körülöttem az események, rosszul alakulnak körülöttem a többi ember dolgai és valahogy mindegyikbe belekeveredtem, ha másképp nem, akkor afféle lelki szemetesládaként. És én felajánlom a segítségemet, ami esetemben nem csak udvariassági formula, hanem őszinte segíteni akarás. Élnek is vele, hála Istennek, mert tudom, hogy bíznak bennem, azaz valamivel rászolgáltam a bizalmukra. 

De közben én szétforgácsolódom és gyötrődöm helyettük, velük, értük. Szerencsére a családom a helyén van, a kapcsolatom a férjemmel tökéletesnek mondható. Mégis azt érzem, hogy a feje tetejére állt az életem és nem tudom, mi tévő legyek. Hogy bírják ezt mások? Ezt a lelki megpróbáltatást, ami nem kevésbé fájó és fárasztó, mint a fizikai? Hogy bírja pl. a Bach-terapeutám, akinek nap, mint nap kell befogadnia az emberek fájdalmát, a bánatát és aki nélkül már én is rég összeroppantam volna újra és újra. Hogyan kell ezt feldolgozni, hogy tudjak segíteni? Hogyan tudok segíteni úgy, hogy elfogadjam a másik döntését, miközben én egészen másképp gondolom? Hogyan tudok jó barát, ismerős, anyatárs, lelki társ lenni? Úgy, hogy közben megmaradjak anyának is, feleségnek is?

Ehh, az élet nehéz, ha kívülről minden tökéletesnek látszik is. Túl kell élnünk, nincs más megoldás. 

Meg ahogy sok helyütt olvastam mostanában egy nagyon idős kort megélt ember szavait: ha reggel felkelsz, választhatsz, hogy ma boldog leszel vagy boldogtalan. Ő azt választotta, hogy boldog lesz.

És ő sokkal bölcsebbnek tűnik nálam, ezért inkább hallgatok rá. Hátha rám meg más fog hallgatni...

Jobb híján

Még szerencse, hogy ma, azaz a szombati munkanapon a fiúknak csak 9-re kellett iskolába menniük, mert így levezethették ebbéli dühüket egy kis kardozásban. Vercsinek nem jutott harci eszköz, de mert a látszat ellenére egy talpraesett kislány, feltalálta magát: hozott egy textilzöldséget és lett belőle HARCIRÉPA:)

A legrosszabb

Nem bírok a határidőkkel, mérhetetlenül hatnak rám. Most éppen gyomorgörccsel tetézett hasmenéssel. És nem ez a legrosszabb, nem is a lelkiismeret furdalás, nem is a magyarázkodás. Nem. A legrosszabb a szégyen, elsősorban saját magammal szemben. Hogy erre is képtelen vagyok.

Legszívesebben becsuknék ajtót, ablakot, fejemre húznám a takarót és várnám, hogy minden elmúljon, minden megoldódjon. Nélkülem. 

De mert ezt nem lehet, ez nem így működik, ezért inkább felkelek hajnalok hajnalán, amikor más még csak a másik oldalára fordul, aztán este sem fekszem le, csak akkor, amikor mások már az igazak álmát alusszák. Mert amikor más is dolgozik, akkor nekem beteg vagy épp betegnek látszó gyermeket kell ápolnom, de az is előfordult, hogy saját magamat. Kéne. Nem csoda hát, hogy a napnak a sötét időszaka jut munkára. Aztán amikor a világos napszakban körbenézek vagy épp körbe merek nézni, látom ám, hogy a pénzkeresős munka hagyján, a saját házam táján is kéne söprögetnem. Igen alaposan.

Keresem, kutatom a megoldást. Meg kell találnom, muszáj megtalálnom, különben újra jön a sötét verem. Ami ezúttal nem a szerelem.

(Kérlek, ne írj, mert tudom, hogy mindenki más is átéli ugyanezeket, tudom, hogy minden anya ugyanebben a cipőben jár, tudom, hogy... stb...stb... Viszont, ha megölelnél és egy kicsit sírnál velem, értem, azt nagyon megköszönném!)

Csobánka

Mi is ünnepelteünk

Felmerészkedtünk a Várba. Nagy hiba volt. 

Iszonyú tömeg, egymás kerülgetése. Mondjuk én sejtettem, hogy ez lesz, de mégiscsak nemzeti ünnepünk van, illenék nem pl. bringázni menni ebben a gyönyörű időben. Pedig jobb lett volna...

Végülis... tök nevetséges

Na nem csak aranyember tud ám lenni.

Mert eszembe sem jut ilyenekre gondolni, amikor este tízkor, végezvén a mosogatógép ki- és bepakolásával és az utolsó adag mosott ruha teregetésével, fogja a két napja az előszobai komódon pihenő tortatálat és kiemeli az őt beborító fél pár kesztyűk, sapkák, újságok, szórólapok, használt papírzsepik, hajgumik, ovis rajzok és iskolai dolgozatok jól egybeágyazott halmazából (arról, hogy ez a halmaz hogyan és miként képződött, inkább nem mesélnék, miatta szemrehányást elsősorban csak magamnak tehetnék...) és a helyére teszi. Nem a zsepiket dobja a szemétbe, nem a kesztyűknek keresi meg a párját, nem a sapkákat teszi bele a kosárba, hanem a tortatálat teszi be látványosan a szekrénybe. 

Vádló és bánatos tekintettel követem minden mozdulatát, az ágyból, pizsamában, nyugodt lelkiismerettel Zachert olvasva. Amikor észreveszi immár kérdővé és támadóvá vált tekintetemet, már válaszol is:

-Csak eltettem, mert nem akartam, hogy véletlenül leverjük. (Aha. Éjszaka. Meg két napja senki nem verte le.) Baj?

-Dehogyis, drágám! (De érzi az iróniát a hangomon.)

-Na, most mi van?

-Szerintem meg inkább azért csináltad, hogy lelkiismeret furdalást okozz nekem.

-Te bolond vagy!

-Máskülönben, miért csináltad volna éppen most és ilyen látványosan?

Úristen! Most vagy üldözési mániám van vagy beléptem a HFK-ba. (Hálátlan Feleségek Klubja, alapítva: 2012-ben, általam)

Ajándékhegyek

Oké, hogy kapott ajándékot tőlünk, meg a nagyszülőktől, nagynéniktől, meg az oviban is rajzolt neki a többi gyerek. De hogy még a szülinapi zsúrban is, ahová ő volt hivatalos??? Meg Panni osztálytársai is rajzolnak neki??? Meg még Panni osztálytársainak az anyukájai is meghuzigálták a fülét???

Nem túlzás ez egy kicsit, kérem??:)))

Milyen ember az ilyen?

Mármint aki villásreggelit szervez a női kollégáinak, virág helyett? Aranyember. Mi más?

Igaz, hogy mi, a családi nők készítettük előző este a reggelihez valót, de ez nem változtat a lényegen:)

Szereti ő a mértant...

...csak nem érti.
Kekszet reggelizik.
-Csupa szív van a tányérodon????
-Nem, van itt még ilyen kör, meg ferdített négyzet, meg lapított kör is.