Nyitott kézzel szeretni

Sosem fogom tudni ésszel felfogni, hogyan csinálja ezt az Úr... hogyan lehet ott minden pillanatban és hogyan simogatja meg az arcomat, ha kell... hogyan vereget vállon, ha kell... hogyan ad egy nagy pofont, ha kell... 

Aggódom nagyon kissé érte. Úgy érzem, nem jó irányba megy, nem a megfelelő társaságot keresi, túlságosan befelé forduló. Tanácstalan vagyok és tehetetlennek érzem magam. Hiába az észérvek, néha veszekedések, néha siránkozások... nem vezetnek sehová. Tanáraitól is azt hallom, elkótyavetyéli az idejét, energiáját. És közben mindenki látja, tudja, hogy egy csodálatos gyermek és mindenki csak széttárja a karjait. Úgy érzem, tehetetlenségemen már az ima sem segít. 

Ma délután, munkából hazatérve azt éreztem, hogy beszélnünk kell. Senki nem volt itthon, csak mi ketten. Dőlt belőlem a szó és csak mondtam a magamét, kiöntöttem neki a lelkem. Jó passzban volt, nem csak gonoszul, egykedvűen bámult rám, mint az utóbbi időben annyiszor, hanem válaszolt, érvelt, beszélgetett, mesélt. És már ezért nagyon hálás voltam. Be tudtam pillantani az ő oldalára is. Másként tudtam látni őt, az érzéseit, a kamaszságát.

Aztán kezemben a telefonnal leültem enni... Először csak egy kis arcon legyintés, aztán a pofon és már rázta Isten az egész testemet. Figyelj! Vedd észre! Lásd másképp! Nyisd ki a szemed!

...

"Egy könyörületes személy látta, hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból. Segíteni akart neki. Nagyon gyengéden, szálanként bontogatva kitágította a lyukat, kialakított egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem volt képes repülni.Ez a könyörületes személy valamit nem tudott. Ez pedig az, hogy csak a megszületés, a kibújás küzdelme során tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük.Ez a pillangó megrövidített életét a földön vergődve töltötte, és soha sem ismerte meg a szabadságot. Sosem élt igazán.”

Én úgy mondom: nyitott kézzel szeretni.

Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha görcsösen ragaszkodom hozzá, rácsimpaszkodok, vagy megpróbálom irányítani, azt veszítem el, akit megtartani próbálok.

Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek – mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kéne lennie -, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, döntéseiért, létformájáért.

Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni fölötte – megfosztom a fejlődés és a felnőtté érés teljes lehetőségétől. Saját birtoklási vágyammal korlátozom, még akkor is, ha jó szándékkal teszem ezt.

A legkedvesebben óvó cselekedeteimmel is csak korlátozni és sérteni tudok. Védelmem, vagy túlzott figyelmességem, a szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek:

“Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, vigyáznom rád, mert te az enyém vagy, én vagyok érted felelős!”

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább tudom mondani annak, akit szeretek, hogy:

” –    Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek és bízom benned, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességet, hogy mindazzá váljál, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba.

–Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben és bánatban.

– Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj.

–Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor már egyedül tudsz menni.

–Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni tőled.

–Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni.

–Néha dühös leszek, és akkor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani, hogy ne kelljen a különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem.

–Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell, hogy figyeljek, magammal kell törődjek, és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.”

Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök – akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal, és magammal.Ezt úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni.Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy."

(Carl Rogers írása a 777 blogon.)

...

Az elejét még hangosan felolvastam neki, szakaszonként, ahogyan én is haladtam az olvasással. Aztán már csak zokogva a nyakába borultam és kértem a bocsánatát, ő meg könnyes szemmel felelte, hogy érti, miért teszem és imád engem.

Hogyan tudnám szavakban kifejezni a felfoghatatlant?!?!?!? Tudom, hogy sehogy. Akinek füle van, úgyis hallja 😉

Uram, hálás vagyok a törődésedért! Uram, hálás vagyok a gyermekeimért! Uram, hálás vagyok a barátságodért!

Keresd a jót!

Mikuláscsomagok bontása közben csalódottságot látok az arcán. Próbálom kiszedni belőle mi az oka, de egyre csak azt mondja, semmi.
Nem sokkal később hüppögést hallok a szobájukból. A nyakamba borulva zokogja el, hogy minek neki színes ceruza, mikor van már neki és minek új memória játék, mikor ott van a hellókittis és különben sem fér bele már a szekrénybe. Hatalmas lelkiismeret-furdalás közepette próbálom vigasztalni, látszólag nem sok sikerrel.
Tehetetlenségemben szégyenkezve elvonulok, de kis idő múlva utánam jön, angyali mosollyal az arcán: Tudod, anya, azért én örülök, hogy a Mikulás nem gondol rossznak... nem hozott virgácsot!
I M Á D O M!!!!! És azt szeretném, hogy ez soha, de soha ne múljon el nála. Tudja és akarja mindig, mindenben keresni a jót. Tudja még a rosszat is jóra fordítani.

Fel a fejjel!

Az időm nagy részét mostanság a kétségbeesés tölti ki. A gondolkodás, hogy hogyan egyeztessem össze a PjulcsY-t, a félállásomat, a bemutatótermet a Palomában, a családanyaságot, a feleség szerepét és esetleg jusson időm még magamra is, néha úgy érzem felemészt. És ezek a főbb csapásvonalak. Emellett azon már nem gondolkodom, hogy valamit tennem kéne a háztartásban is, hogy van-e erőm betartani a szigorú diétámat és jut-e időm sportolni, esetleg szimplán csak mozogni. Csak úgy sétálni egyet. Mert a plusz súlyaim száma már olyan magasra rúgott, hogy intenzív sport már szóba sem jöhet. És egy ilyen túlzsúfolt élet mellett egyszerűbb beülni az autóba még rövid távra is, ilyen nyamvadt időben meg különösen. Nyáron még csak-csak előkerül a bringa és akkor érzem azt a jól elfeledett bizsergést és csiklandást a lelkemben, hogy tettem magamért valamit és hogy mindig érezni akarom ezt az érzést. Aztán szép lassan ez az érzés tovatűnik, elfoglalja helyét a kényelem és a kétségbeesés.  A kétségbeesés közepette meg az érzés, hogy már megint hogy nézek ki, már megint utálom a ruhatáramat.

De ma reggel valami történt. Úgy döntöttem, gyalog teszem meg az utat a munkahelyemig. Nem sok, hét-nyolc perc gyalog, de én képes voltam miatta autóba ülni, mert aztán menni kell a gyerekért a suliba vagy bevásárolni, miegyéb. Kifogást mindig találtam, hogy még ennyit se mozogjak. Nem így ma reggel. Ma rászántam egy kevés időt a takarításra is és a viszonylagos rend olyan elégedettséggel töltött el, hogy eszembe sem jutott szennyezni a környezetet. Bár egy aprócska pillanatig, míg helyére akasztottam a slusszkulcsot, majdnem elcsábultam. Lehajtott fejjel, magamba roskadva bandukoltam az utcán, egymást kergették a fejemben a gondolatok, mígnem eljutottam odáig, hogy megigazítottam a felcsúszott kabátomat méretes fenekemen és hogy "hát igen, ma sem sikerült túl jól a ruhaválasztás, minden túlméretezett idom jól kivehető, aminek különben látszania sem kéne", amikor a Szentlélek megkocogtatta a vállamat és a fülembe súgta, hogy "hé, te tudod, hogy ennek oka a hormonokban keresendő, ha mások nem tudják, te akkor is tudod! Különben is, szép vagy és a lelked tiszta és életet adtál négy csodálatos gyermeknek! Ez az, ami fontos, ez az, ami számít és én szeretlek, bármilyen is vagy!"

Ekkor felemeltem a fejem, kihúztam magam és nevetve, bátran sétáltam tovább! Most már nem becsmérlő, lenéző pillantásokat véltem felfedezni innen-onnan, mégcsak elismerőt sem, sokkal inkább csodálkozó tekinteteket képzeltem az emberek szemébe. Felvértezve éreztem magam és álltam a csillogó, fekete autóból kiszálló címlaplány tekintetét, tán még rá is mosolyogtam. Mert nem különbözünk egymástól, Isten ugyanúgy szeret minket, csak én biztosan tudom, ő pedig talán még csak nem is sejti.

Köszönöm, Istenem, hogy erőt adsz nekem addig is, amíg elrendezem a dolgaimat és segítesz az öt szépségpöttyömre koncentrálni!

18

Mától nem mondhatom meg, hogy mit csináljon. 

Nagykorú lett, 18 éves.

Hogyan?

Mikor?

Mintha nem változott volna semmi, közben meg minden megváltozott.

Felnőtt... lett.

Köszönöm, Istenem, hogy nekem szántad őt!

Én szóltam!

A minap kiírtam a feladataikat a táblára. Látható, mennyit végeztek el belőle...

Másnap a reggelinél számonkértem és rákérdeztem az egyetlen pipára is.

Vercsi vállalta magára, mondván "szóltam apának, hogy vigye le."

A család szíve

Két hónap múlva lesz tizenhat éves. És az iskolából hazafelé jövet arról mesél, hogy "milyen jó már, hogy minden zöld és az a rózsaszín virágos fa milyen gyönyörű már. Egész nap ezt bámultam az ablakból." Máskor meg "Úristen! hányféle madár fütyül? Milyen jó volt már erre ébredni, nem?"

Ebben is nagyon hasonlít rám: a tavasszal együtt kivirulunk mi is. Annyira szeretném, ha mindig így tudná élvezni, megélni és észrevenni az élet apró dolgait is. 

A család cukija

Biztosan azért cukiskodik, mert újra elkezdtem családiblogolni:)

Anya: Vercsi, összeszednéd a folyosón a száraz ruhákat?

Vercsi: Igen, szívesen! Kaphatok egy labort?

Régóta már...

... hogy nem írtam. Régen volt szeptember. Azóta átéltünk egy őszt és egy telet. Vele együtt sok ünnepet, örömet, bánatot, depressziót, betegséget, nyavalyát.

De újra itt a tavasz és talán a jól ismert, régen várt lendületünket is visszanyerjük. És tegnap az is kiderült, hogy a családi blogra igenis szükség van. Amikor fel akarunk idézni egy elfeledett gyerekszájat, egy fontos dátumot, mindig jól jön ez a blog, tehát van létjogosultsága. Számunkra mindenképp:)

Térjünk vissza az első tiszta erőből tavaszi hétvégével. Csak a Medencei-tóig (ez is egy réges-régi gyerekszáj, még Levi idejéből) mentünk, de tudjuk, nem kell messzire menni, hogy jól érezhessük magunkat. Én két csodás kis emberkével töltöttem a napot, míg másik két csodás ember körbefutotta a tavat, a harmadik pedig a nagyi kényeztetését élvezte, sajnos kissé betegen.

Szemét

Beledobta a koszos zsebkendőt a kicsorduló kukába és megállapította, hogy Huh, ezt ki kéne vinni!, majd visszacsukta a konyhaszekrény ajtaját és leült telefonozni. 

Ez fájt!